Az első történet a pontok egymáshoz kapcsolódásáról szól.
A Reed főiskolát hat hónap után hagytam abba, de utána másfél évig maradtam, mielőtt otthagytam volna. Hogy miért maradtam ki?
A születésem előtt kezdődött. A biológiai anyám egy fiatal főiskolás lány volt, férj nélkül. Úgy döntött, örökbe ad. Úgy érezte, diplomásoknak kell örökbe fogadnia engem. Már minden elő volt készítve ahhoz, hogy születésemkor egy ügyvéd házaspár adoptáljon. Attól eltekintve, hogy amikor én feltűntem, ők úgy döntöttek, mégis inkább egy kislányt szeretnének. A szüleimet, akik várólistán voltak, az éjszaka közepén felhívták, és azt kérdezték: Van egy nem várt kisfiúnk, kérik? Mire ők rávágták: persze. A biológiai anyám azonban rájött, hogy az anyám sohasem diplomázott le, és az apám pedig még csak le sem érettségizett. Ezért megtagadta az örökbefogadásról szóló utolsó iratok aláírását. Csak pár hónappal később egyezett bele, amikor a szüleim megígérték, hogy főiskolára fognak járatni.
Így kezdődőtt az életem.
És 17 évvel később főiskolára mentem. Csakhogy naivan majdnem olyan drága főiskolát választottam, mint a Stanford, és a munkásosztálybeli szüleim összes spórolt pénze az én taníttatásomra ment el. Hat hónap után már nem láttam úgy, hogy megérné. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel és a főiskola sem segített abban, hogy ezt kitaláljam. És ott álltam úgy, hogy elköltöttem a szüleim egész életében összespórolt minden pénzét. Ezért úgy döntöttem, hogy kimaradok és bíztam benne, hogy majd minden rendben lesz. Akkor ez eléggé ijesztőnek látszott, de visszatekintve életem egyik legjobb döntése volt. Attól a perctől kezdve, hogy kiléptem, nem kellett foglalkoznom olyasmivel, ami nem érdekelt, de kötelező és elkezdhettem sokkal érdekesebb dolgokat csinálni.
Egyálalán nem volt leányálom. Mivel nem volt kollégiumi szobám, a barátaim szobáiban aludtam a földön. Ötcentes kólásüvegeket váltottam vissza, és a betétdíjból vettem ennivalót. Minden vasárnap este hét mérföldet gyalogoltam a városon át, hogy heti egyszer rendes ételt egyek a Hare Krisna templomban. Imádtam. Sok dolog, amibe belebotlottam kíváncsiságomat és ösztöneimet követve, később megfizethetetlen értéknek bizonyult. Hadd említsek egy példát.
Abban az időben a Reed főiskola kínálta talán a legjobb kalligráfia oktatást az országban. Az egész campus mindenhol gyönyörű, kézzel készített, kalligrafikus poszterekkel, címkékkel, rajzokkal volt tele. Mivel kimaradtam, és nem kellett foglalkoznom a normál tárgyakkal, úgy döntöttem, hogy felveszem a kalligráfia tárgyat és megtanulom, hogy kell ezt csinálni. Tanultam a serif és a sans-serif betűtípusokról, a különböző betűkombinációk között használható különböző betűközökről és mindarról, hogy mi teszi a tipográfiát igazán nagyszerűvé. Csodálatos volt és történelmi, művészien megalkotott és a tudomány által nem értelmezhető módon – magával ragadónak találtam.
Reményem sem volt arra, hogy ennek valaha hasznát veszem még az életemben, de tíz évvel később, az első Macintosh computer tervezése során ez a tudás visszaköszönt. Mindezt beleterveztük a Macbe. Ez volt az első gyönyörű tipográfiával készült számítógép. Ha nem veszem fel ezt az egy tárgyat akkor, a Mac talán sosem kap sok-sok proporcionális fontot. És mivel a Windows a Macről másolódott, talán a személyi számítógépekre sosem jut el mindez. Ha nem esek ki, sosem veszem fel ezt a tárgyat, és a személyi számítógépeknek talán nem lennének meg a napjainkban ismert csodás tipográfiai képességeik. Természetesen lehetetlen volt főiskolás koromban a pontok ilyen kapcsolatát látni. De a kapcsolat nagyon tisztán látszik tíz év távlatából.
Még egyszer, nem tudod egymáshoz kapcsolni a pontokat, milyen lesz a jövő. A kapcsolatok csak a múltból visszanézve látszanak. Bíznod kell abban, hogy a pontok valahogy összekapcsolódnak majd a jövődben. Valamiben bíznod kell: Isten, sors, élet, karma, akármi. Mert ha bízol abban, hogy a pontok összekapcsolódnak majd, az magabiztossá tesz, és képes leszel hallgatni a szívedre, még akkor is ha ez letérít a jól kitaposott útról. És ez az igazi különbség.
A második történetem a szeretetről és veszteségről szól.
Szerencsés voltam. Korán rájöttem, mit szeretek csinálni. Húszéves voltam, amikor Woz és én elindítottuk az Apple-t a szüleim garázsában. Keményen dolgoztunk – tíz év alatt az Apple egy kétszemélyes garázscégből kétmillárd dolláros, 4000 alkalmazottat foglalkoztató céggé nőtte ki magát. Kiadtuk a legjobb termékünket, egy Macintosht, és harmincéves lettem. Ekkor kirúgtak. Hogyan rúghatnak ki egy cégtől, melyet te alapítottál? Nos, ahogy az Apple nőtt, mi felvettünk valakit, akiről én úgy gondoltam, nagyon tehetséges, és velem építi majd a céget. Az első évben a dolgok jól alakultak. De ezután egyre különbözőképpen láttuk a jövőt, és végül összekülönböztünk. Amikor ez megtörtént, az igazgatótanács neki adott igazat. Így harmincévesen lapátra tettek. Egész felnőtt életemet erre tettem fel, és semmi nem maradt. Lehangoló volt.
Pár hónapig fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Úgy éreztem, hogy hagytam, hogy az előző generáció lerombolja a vállalkozást – miközben leengedtem a karmesteri pálcát, ők lehagytak engem. Találkoztam David Packarddal és Bob Noyce-szal, megpróbáltam bocsánatot kérni tőlük, hogy így elrontottam mindent. Nyilvánosan óriásit buktam, legszívesebben otthagytam volna a Szilícium-völgyet. De aztán lassan kikristályosodott valami bennem: még mindig imádom, amit csinálok. Az Apple-nél történtek nem változtattak ezen. Visszautasítottak, de még mindig szerelmes voltam. Ezért elhatároztam, hogy újrakezdem.
Akkor még nem láttam – de az, hogy kirúgtak az Apple-től, a lehető legjobb dolog, ami velem valaha történhetett. A sikeresség súlyát felváltotta az újrakezdés öröme – kevéssé biztosnak lenni újra mindenben. Felszabadított, életem legkreatívabb periódusa kezdődött.
Az elkövetkező öt évben megalapítottam a NEXT-et és a PIXAR-t, és beleszerettem abba a csodálatos nőbe, aki később a feleségem lett. A PIXAR-ral elkészítettük a világ első computer-aminációs filmjét, a Toy Storyt, és mára ez a világ legsikeresebb animációs studiója. Furcsa fordulat, hogy amikor az Apple megvásárolta a NEXT-et, én így visszatértem az Apple-hez, és az a technológia az alapja az Apple mai reneszánszának, amit a NEXT-nél kifejlesztettünk. Laurene-nel csodálatos családunk van.
Nyilván mindez nem történik meg, ha nem rúgnak ki az Apple-től. Rettenetes íze volt az orvosságnak, de a páciensnek szüksége volt rá, úgy hiszem. Az élet néha fejbe vág egy téglával, de ne veszítsd el a hited. Biztos vagyok benne, hogy az egyetlen dolog, ami hajtott, az a munkám szeretete. Meg kell találnod azt, amit szeretsz, és ez ugyanúgy igaz a munkádra, mint a szeretteidre. A munkád az életed nagy részét kitölti, s csak úgy lehetsz elégedett, ha tudod, hogy amit csinálsz, az nagyszerű. De csak úgy tudsz nagyszerű munkát végezni, ha szereted azt, amit csinálsz. Ha nem találtál még rá, keress tovább, és ne állapodj meg. A szíved majd megsúgja, ha megtaláltad, amit keresel. S mint minden nagyszerű kapcsolat, az idővel ez is egyre jobb és jobb lesz majd. Szóval keress. Ne állj meg.
A harmadik történetem a halálról szól.
17 éves koromban olvastam egy idézetet, ami valahogy így hangzott: "Ha minden napot úgy élsz meg, mintha az az utolsó lenne, egy napon garantáltan igazad lesz." Mély nyomot hagyott bennem. És azóta az elmúlt 30 évben a tükörbe nézve reggelente azt kérdezem magamtól: Ha ma lenne az életem utolsó napja, azt csinálnám, ami ma csinálni akarok? És amint a válasz egyre többször lett "nem", tudtam, hogy valamin változtatnom kell.
A legfontosabb eszköz, ami segít nagy válaszutak előtt döntéseket hozni, ha emlékszünk arra, hogy nemsokára mind meghalunk. Mert majdnem minden, minden külső elvárás, minden büszkeség, félelem, kínos helyzet vagy kudarc, ez mind eltörpül a halállal szemben. Csak az marad, ami igazán fontos. Ha észben tartod, hogy meg fogsz halni, elkerülheted a csapdát, miszerint lenne vesztenivalód. Már mezítelen vagy. Semmi okod rá, hogy ne kövesd, amit a szíved diktál.
Úgy egy éve rákot diagnosztizáltak nálam. A reggel 7:30-kor elvégzett vizsgálat egy tumort mutatott ki a hasnyálmirigyemben. Azt se tudtam, mi az a hasnyálmirigy. Az orvosok azt mondták, ez nagy valószínűséggel gyógyíthatatlan és nem élek tovább 3-6 hónapnál. Az orvosom azt javasolta, menjek haza és rendezzem a dolgaimat. Ez az orvosi megfogalmazása annak, hogy készüljek fel a halálra. Azt jelenti, hogy megpróbálod elmondani a gyermekeidnek, amit az elkövetkező tíz évben akartál, pár hónap alatt. Be kell fejezned mindent, megkönnyíteni a családod dolgát, amennyire csak lehet. El kell köszönnöd.
Egész nap a diagnózis járt a fejembe. Még aznap este elvégeztek egy biopsziát, levezettek egy endoszkópot a torkomon át a gyomron át a beleimbe, hogy egy tűvel sejtmintát vehessenek a rákos sejtekből. Le voltam szedálva, de a nejem aki ott volt, elmesélte, hogy amint megpillantották a sejteket a mikroszkóp alatt, az orvosok sírva fakadtak, mert kiderült, hogy a hasnyálmirigyrák egy nagyon ritka fajtájával van dolguk, mely műtéti úton gyógyítható. Megműtöttek és már jól vagyok.
Ekkor voltam a legközelebb a halálhoz, és remélem ez így marad még pár évtizeden át. Átélve mindezt, biztosabban beszélhetek róla, mint amikor a halál egy használható, de csupán elméleti koncepció volt.
Senki nem akar meghalni. még azok sem, akik a mennyországba akarnak jutni, ők sem akarnak meghalni, csak hogy odaérjenek. Mégis, a halál olyan úti cél, ahová mindannyian eljutunk. Ezt senki sem kerülheti el. Ez úgy van, ahogy lenni kell: mert a halál nagy valószínűséggel az élet legjobb találmánya. Ő az élet változás ügynöke: eltakarítja a régi dolgokat, hogy utat adjon az újak születésének. Jelenleg az újak Ti vagytok. De egy napon, nem túl sokára, Ti lesztek az öregek, akiket el kell takarítani. Elnézést, ha túl drámai vagyok, de ez az igazság.
Az ti időtök is véges, szóval ne vesztegessétek arra, hogy valaki másnak az életét élitek. Ne essetek a dogmák csapdájába, ne hagyjátok, hogy mások gondolkodásmódja irányítsa az életeteket. Ne hagyjátok, hogy mások véleményének zaja elnyomja a saját belső hangotokat. És a legfontosabb: legyen meg a bátorságotok a szívetekre hallgatni és a megérzéseiteket követni. Ezek már tudják, mi akarsz lenni valójában. Minden egyéb másodlagos.
Mikor fiatal voltam, volt egy csodás kiadvány, "Az egész Föld katalógusa" volt a címe. A generációm egyik bibliájának számított. Egy Stewart Brand nevű fickó készítette, nem messze innen, Menlo Parkban, és művészi érzékével életre keltette. Ez még a hatvanas években történt, a személyi számítógépek és a kiadványszerkesztés előtti időkben, így az egész kiadvány írógépek, olló és Polaroid kamerák segítségével készült. Egyfajta Google volt ez papír formában, 35 évvel azelőtt, hogy a Google létrejött. Idealista volt, megrakva ügyes eszközökkel, és nagyszerű elképzelésekkel.
Stewart és csapata több kiadást jelentetett meg a The Whole Earth Catalogból, majd végül kiadták az utolsó változatot. A hetvenes évek közepén történt, én ekkor veletek egykorú voltam. Az utolsó szám hátoldalán egy kora hajnali vidéki útról készült fotó volt, olyan, amit országúti stoppoláskor lát az ember, ha kalandvágyó. Alatta pedig ezek a szavak: "Maradj éhes, maradj bolond!". Ez volt az ő búcsúzó üzenetük, amivel kiszálltak: "Maradj éhes, maradj bolond!" Mindig ezt kívántam magamnak. És most ezt kívánom nektek, frissen végzetteknek, akik valami újba vágnak.
Maradj éhes, maradj bolond!
Köszönöm mindannyiatoknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése