Egy ember eltévedt a sivatagban. Napokon át iránytalanul kallódott a
homokdűnék között, s a nap könyörtelenül erős sugarai hamarosan teljesen
kiszárították szervezetét. És akkor hirtelen egy oázist pillantott meg maga
előtt, elérhető távolságban. „Aha”, morfondírozott magában, „ez egy délibáb,
amely lóvá akar tenni engem!” Közeledett az oázishoz, az viszont nem tűnt el,
ahogy a délibábok szoktak. Égő szeme előtt datolyafák ékeskedtek, füves
föld-sávok zölden csillámlottak, és mindenekelőtt egy csörgedező forrás tűnt
fel. „Mindez nem más, mint az éhség képzeletjátéka és akusztikus hallucináció”,
dörmögte maga elé a végsőkig kimerült vándor. „Milyen kegyetlen is tud lenni a
természet!” Rövid idővel később két beduin találta meg az immár halott vándort.
„Érted te ezt?”, kérdezte az egyik. „A datolyák majdnem a szájába nőnek,
mellette pedig forrás csörgedezik, s ő mégis éhen és szomjan hal! Hogyan
lehetséges ez?” „Hát igen”, magyarázza a másik, „tudod, ő egy modern ember volt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése