Hintaló...

A gyerekszoba sarkában egy hintaló hevert. Sok éven át kedvenc játéka volt a gyerekeknek és bizony elhasználódott, alaposan tönkrement. Kopott barna bőrén számos lyuk tátongott, farkát is jól megtépték a gyerekek.
Egy napon új plüss nyuszit kapott a gyerekszoba. Meglátta a hintalovat a sarokban és így szólt: Hogy nézel ki? Ki bánt így el veled? A gyerekek - felelte a hintaló ¬ állandóan játszottak velem. És nem tiltakoztál ellene? - kérdezte a nyuszi - milyen gyönyörű lehettél valamikor, de most! Egyáltalán nem az a lényeges, milyenek voltunk valamikor. Egy a fontos, mennyire használunk másoknak, mennyire merjük szétajándékozni önmagunkat! Ezáltal válunk igazán önmagunkká! - vágott szavába a ló. Nem okozott ez neked fájdalmat? - faggatta a nyuszi. A hintaló bólintott. Néha bizony nagy fájdalmat jelentett. De gondold csak meg: mindegyikünk mások javára született a világra! Az a feladatunk, hogy a mások hasznára legyünk és merjenek a gyerekek játsszanak velünk! És mondd, valóban elégedett vagy? - kérdezte tovább a nyuszi, de a hintaló már nem felelt, csak csendesen mosolygott magában.

Az idő múlása...

Egy bölcs a dolgozószobájában tartott egy hatalmas ingaórát, amely minden órában ünnepélyes lassúsággal, de ugyanakkor nagy dörgések közepette szólalt meg.
- Nem zavarja?  kérdezte egyik diákja.
Nem  válaszolta a bölcs -, mert így minden órában meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit csináltam az elmúlt órában.

Megvalósítani...

Egy egyházközségbe új lelkipásztor érkezett. Mindenkinek tetszett első prédikációja, lelkesítő beszéde. Kíváncsian várták a következő vasárnapot. Legnagyobb meglepetésükre ugyanazt prédikálta, mint első alkalommal. Már negyedszer is ugyanazt ismétli, amikor panaszkodnak neki: Miért nem mond más beszédet. Azért mondom ugyanazt, mert ti is ugyanúgy éltek, mint három-négy-héttel ezelőtt. Arra nem gondoltatok, hogy valamit meg is kellene valósítani belőle?

Uralkodni....

Egy kisfiú házuk lépcsőjén paposat játszik hasonló korú társával. Minden rendben van, míg barátja megunja a ministrálást és prédikálni kezd: Csak nekem szabad prédikálnom, tudhatnád, mindent elrontasz mondta. A zajra a sértődött fiú anyja kiszól: A vendégfiúnak udvariasságból is illik átadni a prédikálás lehetőségét. A fiúcska megszeppent, egy idő múlva felment a felső lépcsőfokra: Prédikálhat, de ha ő prédikál, akkor én leszek az Isten.

A világ lépcsőkből áll és azzal töltünk el sok haszontalan időt, hogy felmásszunk a tetejére

Hit...

Megy a hívő ember és egy sofőrrel találkozik, aki nem tudja beindítani a teherautót, és csúnyán káromkodik. A hívő odamegy: Drága testvérem, nem szereti a Jó Isten, ha káromkodik. Ne káromkodjék, inkább imádkozzék. Rettenetes mérges lesz a sofőr, beemeli az autóba, becsukja az ajtót, és ezt mondja: Ide figyeljen, adok 5 percet. De imádkozzék! Ha 5 perc múlva ez az autó el nem indul, fasírtot csinálok magából, maga farizeus! A hívő ember valóban buzgón imádkozik. A sofőr nézi az óráját, letelik az 5 perc, indít, és az autó elindul. Amire a hívő ember összecsapja a kezét: Hát ezt magam sem hittem volna!

Mentséget...

Egy lelkipásztort egyszer egy haldoklóhoz hívtak, egy közismerten bűnös életet élő emberhez, aki életében nem foglalkozott sokat Istennel és a lelki élettel. A lelkipásztor meglepődött, amikor belépett és látta, hogy a haldokló ember őrjöngve lapoz egy nagy Bibliát. Remélve, hogy tud segíteni, megkérdezte: Mit keres? A haldokló így felelt: Mentséget!

A Problémák fája

 Az egyik barátom egyszer megbízott egy ácsot, hogy újítsa fel régi vidéki házát. A mester első munkanapja szörnyű volt. Későn érkezett, mert autója defektet kapott, majd munka közben áramszünet volt, s a nap végén pedig az ács kisteherautója nem akart beindulni. Így hát a barátom vitte haza a mestert. Amikor megérkeztek, az ács behívta a barátomat, hogy bemutassa neki a családját. A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak mellette, a férfi megállt pár pillanatra, s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és megcsókolta feleségét. Végül az ács kikísérte barátomat az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett, barátom kíváncsian kérdezte a férfit arról, amint az imént látott. Ó, ez a problémafám!  felelte az ács.  Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat, de egy valami biztos, ezek a gondok nem tartoznak otthonomra, feleségemre és két gyermekemre. Így hát minden este, mielőtt belépek a házamba, felakasztom erre a fára a problémáimat. Aztán reggel újra fölveszem őket. S amikor kijövök reggel, s ismét fölveszem problémáimat, már közel sem emlékszem olyan sok bajra, mint amennyit az előző este felakasztottam

A medvelepke hernyója

Semmi esély. Hat méter aszfalt. Percenként húsz autó. Öt kamion. Egy vontató. Egy lovasszekér. A hernyó nem tud az autókról. Nem tudja, milyen széles az aszfalt. Nem tud a gyalogosokról, a biciklistákról és a motorosokról. A hernyó csak azt tudja, hogy odaát Zöld lomb nő. Pompás zöld, alighanem ehető. 

Kedve támadt a zöldre. Át kéne menni. Semmi esély. Hat méter aszfalt. Elindul. Elindul tömpe lábain. 

Percenként húsz autó. Elindul sietség nélkül. Félelem nélkül. Taktika nélkül. Öt kamion. Egy vontató. Egy lovasszekér. Elindul, és megy és megy és megy, és odaér.

Ott, ahol kétségbeesünk, mert határainkba ütközünk, valamiképpen mindig felsejlik a határ túloldala.

A hernyó vágyakozik a zöld után, az ember is élete beteljesedését várja. Át kell jutnia veszélyen, esetleg bukásokon keresztül is.

                                                                                                                (Otto Wiemer)

Az irgalmas szamaritánus mai változata ...

Milyen lenne a Biblia, ha ma íródott volna?
Történt egyszer, hogy valaki a reggeli szentmiséről a munkahelye felé
tartva rájött, hogy bizony otthon felejtette a bérletét. Istenem segíts, hogy ne jöjjön ellenőr, - gondolta,- igazán nem teheted meg velem, hogy pont ma büntessenek meg, amikor ilyen korán felkeltem, hogy misével kezdhessem a napot!
A Mennyei Atya azonban, úgy látszik, allergiás az ilyesféle alkudozásokra, mert a második megállónál megjelentek az ellenőrök.
 Történetünk magát igen vallásosnak tartó főszereplője csalódottan és ijedten suttogta oda (szintén templombajáró) útitársainak: Ezeknek is pont most kell jönni Otthon felejtettem a bérletem! Most mit csináljak?
Igazán figyelhettél volna jobban! - mondta az egyik. Nekem szintén bérletem van, azt nem adhatom oda - mondta a másik. Majd kidumálod valahogy, ha ideér - így a harmadik. Nem messze tőlük állt egy csavargó külsejű cigány férfi is, akitől hiába igyekeztek felszálláskor minél messzebb húzódni, mégis meghallhatott valamit a beszélgetésükből, mert szó nélkül a lyukasztóhoz lépve új jegyet kezelt, és a meglepetéstől elakadt szavú idegen kezébe nyomta.
Mit gondoltok, ki volt a bajbajutott igazi felebarátja???

A selyempárnák

            A kalifa halálos betegen feküdt selyempárnái között. Országa orvosai körülállták, és egyetértettek abban, hogy csak egy dolog hozhatna gyógyulást a kalifa számára: ha egy boldog ember ingét tennék a feje alá. A küldöncök szétrajzottak, és minden várost, minden falut átkutattak egy boldog ember után. De bárkit kérdeztek, boldogság helyet mindenki csak gondról és bánatról számolt be. Végül a küldöncök egy pásztorra leltek, aki nevetve és énekelve őrizte a nyájat. Megkérdeztél tőle, hogy boldog-e. Nem tudom elképzelni, hogy nálam bárki is boldogabb lenne - válaszolta a pásztor kacagva.  Akkor add oda az inged - mondták neki a küldöncök. De a pásztor azt mondta: Nincs ingem.
Ez a nyomorúságos hír, hogy az egyetlen boldog embernek, akit a küldöncök találtak, egy inge sincs, elgondolkoztatta a kalifát. Három napra és három éjjelre visszahúzódott magányába. A negyedik napon elosztogatta selyempárnáit és drágaköveit a nép között, és a legenda szerint ettől a perctől fogva ismét egészséges és boldog lett.
                                                                                                            (Nossrat Peseschkianz)

A koporsó és a tükör

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta-tudta ezt az egyházmegye püspöke is, és egyik legbuzgóbb papját küldte oda lelkipásztornak. De már az új pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános a hét közbeeső napjain házról házra járt és ajtóról ajtóra kopogtatott. Az egyik helyen kimért udvariasság, a másikon ellenséges hangulat fogadta, és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs már szükségünk rá, hogy újraéledjen, mondogatták itt is, ott is.
Az újabb vigasztalan vasárnapot követő héten a városka helyi lapjában feketekeretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános - híveivel egyetértésben - közli, hogy a helybéli Szent Ferenc egyházközség meghalt. A gyászistentiszteletet érte vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán. - A lapot azután megdöbbenve olvasta mindenki.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdező tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? Mi történik itt? Ami azután valóban történt, arról az egyik helyi lakosnak, egy huszonhat éves fiatalembernek a beszámolója tájékoztat. Amint beléptem a templomba, mindjárt észrevettem az oltár előtti alacsony ravatalra helyezett koporsót. Egyszerű tölgyfából készült, aranyozott kereszt díszítette. A plébános 11-kor felment a szószékre. Néhány percnyi csendes imádság után felénk nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akiket annak véltem, közölték velem, és magatartásukkal is igazolták, hogy egyházközségük halott. Úgy tűnik, nincs már semmiféle remény az újjáélesztésre. Szeretném azonban véleményüket még egy utolsó próbával megcáfolni vagy esetleg igazolni. Kérem, menjenek el sorjában, egymás után a koporsó mellett, vessenek pillantást a benne nyugvó halottra. Azután hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követően majd én magam elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban mégis akadna néhány, aki kifelé menet elgondolkodik, és arra a meggyőződésre jut, hogy megváltoztatja véleményét, mert úgy gondolja, egyházközségünk mégis életképes, akkor kérem őket, jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett, megilletődve levette fedelét és félreállt. A menet pedig lassan megindult. A sorban az egyik utolsó - írja a tudósító - én voltam. Maradt hát elég időm, hogy elgondolkodjak. Ilyesmi jutott eszembe: vajon ki és mi az egyház? Kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek? És ki lesz majd a koporsóban? Minden bizonnyal a megfeszített Krisztus képét vagy szobrát helyezte el a plébános, hogy vele szembesítsen minket. Ilyen és hasonló gondolatok villantak fel bennem, de úgy látszik, az előttem vonulókban is, mert láttam, hogy mindenki zavartan lépked előre. Láttam, hogy egyfajta aggódás ül ki az arcokon, félnek, amint közelednek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, megnyílt az északi kapu, s egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott álltam a koporsó előtt, hogy megnézzem, kit és mit találok ott. Mikor a koporsó fölé hajoltam, előbb behunytam a szemem. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem is halott egyházközségünket, de még csak nem is a halott Krisztus képmását láttam meg, hanem egyet halott egyházközségünk tagjai közül. A koporsóba helyezett tükörben önmagamat pillantottam meg.

Értsetek meg...

Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg." Márai Sándor

A fiatal és az öreg sólyom

A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak a jövőjét illetően.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.
- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja: Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?
-  Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.
-   Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.

A szomszéd utcában....

A szomszéd utcában van egy barátom, ebben a nagy és végtelen városban.
De a napok múlnak és a hetek szaladnak, és mielőtt észrevenném, eltelik egy év. És soha nem látom régi barátom arcát. Mert az élet egy gyors és rettenetes versenyfutás. Ő tudja, hogy most is éppúgy kedvelem, mint akkoriban, amikor még becsengettem hozzá, és ő is hozzám. Akkor fiatalabbak voltunk, most pedig elfoglalt, fáradt férfiak. Belefáradva az ostoba játékba, abba, hogy nevet szerezzünk magunknak.
'Holnap' - mondom, - 'felhívom Jimet. Csak azért, hogy tudja, gondolok még rá.'
De eljön és elmegy a holnap, és a távolság köztünk csak egyre nő. A szomszéd utcában s mégis mérföldekre...
'Táviratot kapott, uram. Jim ma meghalt.'
És ez az, amit végül kapunk és megérdemlünk. Egy eltűnt barát a szomszéd utcában.
Volt egyszer egy 17 éves srác, aki az anyukájával élt és rákos volt. Egy napon sétálgatott a városban és az egyik zeneboltban meglátott egy nagyon szép lányt. Bement, de nem tudott megszólalni. A lány megkérdezte tőle:
- Segíthetek? - Erre ő nem is nézte hogy milyen CD-t vett ki és mondta hogy ezt kéri.
A lány kérdezte hogy becsomagolja e, mondta a srác: - Igen. A lány bement a raktárba és becsomagolva adta át a CD-t. És a srác onnantól kezdve naponta vett egy CD-t. Egy idő után vett egy szekrényt a sok CD-nek.
Meg akarta hívni a lányt, de nem merte, úgyhogy egyik napon otthagyott egy cetlit a boltban a telefonszámával. Amikor a lány felhívta, a srác anyukája vette fel, és elmondta hogy a srác épp aznap meghalt. A lány mesélt a CD-kről, és a nő megtalálta a szekrényben a sok-sok CD-t becsomagolva. Kibontott egyet és talált benne egy üzenetet: "Nem megyünk valahova szórakozni együtt?" És minden CD-ben ugyanaz az üzenet volt. Csak a srác nem volt elég figyelmes, és így nem jött össze neki.

Mindig azt mondd, amire gondolsz. HA SZERETSZ VALAKIT, MONDD MEG NEKI. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent a számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet. Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz. És ami a legfontosabb, maradj közel barátaidhoz és családodhoz, mert ők segítettek abban, hogy azzá légy, ami ma vagy. Addig szeresd barátaidat, amíg teheted...

Béka

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat. Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: "Ohh de fárasztó, sosem fognak feljutni." vagy "Semmiképpen nem sikerülhet a torony túl magas." A békák kezdtek lemaradozni, egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé. A nézők továbbra is kiabáltak: "Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!" Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára.
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerülhet neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt.

A tanulság? Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívak és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol.
Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz vagy olvasok befolyásolja tetteidet!
Tehát légy mindig optimista! És leginkább: légy egyszerűen süket, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani az álmaidat.
Gondold ezt: Bármi sikerülhet neked, ha igazán akarod!

Ateista

Egy ateista leesett a szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a felette lévő ég és az ezer lábnyi mélységben lévő sziklák között, látta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott valami:
- Isten! - kiáltotta torka szakadtából.
Csend. Semmi válasz.
- Isten! - kiáltotta még egyszer. - Ha létezel, ments meg, és én megígérem, hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani.
Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön:
- Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.
- Nem, Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan vagyok, mint a többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
- Na jól van - mondta a hang. - Megmentelek, engedd el azt az ágat.
- Hogy elengedjem az ágat? - kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt hiszed, hogy megőrültem?
Azt mondják, hogy amikor Mózes bedobta botját a Vörös-tengerbe, a várt csoda nem történt meg. Csak amikor az első ember bevetette magát a vízbe, akkor húzódtak vissza a hullámok, és osztódott ketté a tenger, hogy száraz átjárót biztosítson a zsidóknak.

A világ végén (Némo)

Arra gondoltam ma éjjel, hogy megkeresem a világ végét. Elmegyek oda. Elmegyek, s megkeresem azt a megismerhetetlen tartományt, ahonnan már nincs vissza, de nincs már előre sem. A világ vége. Az a hely, mely az otthon, ahol megállunk, ahol más a táj, ahol egy cseppnyi vér hajt mindent. 

Vannak olyanok, akik azt mondják ez az északi sark. Mások szerint ez a pokol, vagy éppen a mennyország. Megint mások szerint nincs is ilyen. Én úgy gondolom, valahol van, de a nevét nem tudom. 

Régóta töprengem ezen. Meg kellene keresni a világ végét. Úgy mint az öreg szerzetes.

Az öreg szerzetesnek eszébe jut, de jó lenne megkeresni a világ végét, hiszen a kapu a mennyországban biztos ott van. Ha ott benyit, akkor biztos megtalálja a válaszokat, s a kérdéseket is egyben. Megtalálja azt akit keres. De jó lenne elindulni, keresni a mennyek országát. Fogja magát, odamegy az apátjához, engedélyt kér. Az apát végigméri, s azt mondja nem, te csak indíts vissza a celládba, imádkozz. Így telik el fél év. Fél év után a szerzetes - mert ha az emberben van egy gondolat, melyet fontosnak érez, úgysem hagyja nyugodni - odamegy az apáthoz és ismét kéri az engedélyét. Az apát ismét visszaküldi a cellába, imádkozzon tovább. Így telik el ismét fél év. A nagy gondolatokra amúgy is idő kell. Idő kell, hogy megérjenek, s idő kell, hogy megértsük, ha menni kell, akkor menni kell, nincs hatalom, mely tilthatja, csak az óvó szeretet. A szerzetes ismét odamegy az apáthoz, s kérleli, hogy engedje őt el. Az elöljáró ránéz, s megérti, mennie kell. Egy batyut ad neki, benne kenyér és bor és egy írás, s lelkére bízza: ezt a batyut vigye el, s soha ne adja oda senkinek. Az írást ne olvassa el, csak ha megérkezik...

A szerzetesünk átkel a sivatagon, hegyeket mászik meg, s völgyekbe tér, madarak kísérik útján, s a hóviharban vándorol, átúszik folyókat, hajón utazik, s vándorol éveken át, míg megérkezik oda arra a helyre, mely a világ vége. 

Szétnéz, s lát két ajtót. Az egyik díszes márvány ajtó. A másik kopott, düledező kis kapu. A régimódi rézkopogtatón kopogtat a díszes kapun, mire kijön egy nagy szakállú öregember.

- Ki vagy Te? - kérdezi.

- Én egy szerzetes vagyok. A mennyországot keresem.

- Bejöhetsz, de semmit nem hozhatsz magaddal. Különösen ilyen rongyos batyukat nem. Na gyerünk, olvasd csak mit írt neked az apátod... Tudom, hogy erre vágysz...

- De nekem azt mondta az apátom...

- Á, az az öregember nem tud semmit. 

A szerzetes elcsodálkozik, megcsóválja a fejét. Ez nem lehet a mennyország. Hiszen itt hűtlenségre akarják rávenni. Vagy mégis?

Bekopog a düledező kapun, s egy hangot hall:

- Gyere be!

Belép, s a cellájában találja magát. Az imazsámolyon ott térdel az apát. 

- De hogy kerülök én ide? - kérdi a szerzetes.

- Neked itt van a mennyországod. Neked ez a világ kezdete és vége. Olvasd csak el, mit írtam Neked...

A szerzetes kézbe veszi a batyut, előveszi a már kissé mállott papírt, s hangosan olvassa:

"Ahol a szíved van, ott vagy otthon!"

- A te szíved itt van. Itt ezen a helyen gondoltak rád nap mint nap. Ezen a helyen mondtak érted imákat, ezen a helyen vártak Téged haza. Ezen a helyen reménykedtek, hogy megérkezel, s ezen a helyen tudták mindig miért mentél el, s miért jöttél vissza. A Te szívednek ez a végtelen, ez a kezdet vége, s ez a vég kezdete.

Azért, mert ahol a szíved lesz, ott lesz a kincsed is. Ott lesz az üdvösséged. Lehet, ez csak egy kopott, düledező kapu.

- De akkor mi volt a másik kapu?

- Az fiam, a pokol volt. A pokol az, ahol rávesznek, nem is fontos, mi van benned. A pokol az, hol nem számítanak a vágyaid. Emlékezz, hányszor szeretted volna a papírtekercset elolvasni, de nem tetted meg, mert megkértelek rá. A pokol az a hely, ahol rávesznek tedd meg azt, ami fájni fog a későbbiekben. Te bátor voltál. Merted vállalni azt, hogy hátat fordíts saját kívánságaidnak, s engedelmeskedj a szeretetnek. Ezért találtad meg a saját kezdetedet és végedet. Ezért találhattad meg a reményedet. 

- Értem apát úr, de miért kellett előtte egy évig imádkoznom? Miért nem indulhattam útnak?

- Azért fiam, mert a remény nehezen felismerhető. Ha azonnal megkapsz mindent, akkor már nem is fogod keresni. Ha évekig kell várnod rá, talán megérted. Ha küzdened kell érte, akkor megszereted, ha szenvedned kell érte, akkor rájössz arra, a remény nem az, amit te elképzelsz, hanem sokkal több. Sokkal mélyebb és sokkal többet ad. Ismered a régi gondolatot: hit, remény, szeretet. Amikor a hited, melyet tudsz, tanultál éveken át átalakul reménnyé, hogy újra, s újra segít téged az Úr, és véd, ez már csoda. Sokan nem ismerik ezt fel, s nem értik meg. De még ennél is van több. Amikor a reményed átalakul szeretetté. Amikor már a remény ellenére is tudsz reménykedni, csak azért, mert hiszel abban, hogy van aki téged annyira szeret, hogy mindig megvéd, s van egy hely ahol hazavárnak. Ez talán a hit csúcsa. A hit, a remény és a szeretet hármasának egysége. A remény csodája. Várnod, küzdened kellett ezért. Talán most már érted.

A szerzetes elgondolkodott, majd felnézett, s ránézett az apátra, majd így szólt:

- Akkor ez a mennyország, és én a helyemen vagyok?

- Nem, ez nem a mennyország. Te a kulcsot kaptad meg a kapuhoz. De hogy a kaput megleled-e, mely a valódi mennyország, az az életedtől függ. Mert a kaput nap mint nap keresned, keresnem kell. Mert a remény lehet veszélyes is. Elbizakodottá is tehet. De kellő alázattal, nap mint napi megtéréssel megélheted, megértheted, hogy hová kell lépned. 

Akkor megleled. Most imádkozz. S Atyád, aki a távolból figyel, vigyázón tartja feletted a kezét, óvni és védeni fog.

A felszín alatt (Siha Andrea)

Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer... talán... belőlem is lesz utazótáska...
- Jó napot!  magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
- Szép jó napot!  lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből.  Tessék pancsolni.
- Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
- Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
- Én... nem is tudom... A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is! Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva eljövök érte.
- De uram... mégis... milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik...
- Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
- De...
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban. Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab izgatott susmusolásba kezdett: "Most én jövök! Engem fog választani! Érzem!" Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám közel eső darabot, és ami ekkor történt... Felfoghatatlan... Engem vett le! Én? De hát... miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem, pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most...
-Tökéletes. Hibátlan  suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra. Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
- Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. "Neee, ez úgy fáj!!" Ahogy egyre csak szaporodtak rajtam a sebek... úgy éreztem soha nem lesz vége! Már nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom... Azonnal hagyja abba!
- Már csak pár lépés. Szegénykéim... mi mindent kell eltűrnötök ahhoz, hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. - miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat végezte rajtam - ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok, hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok. A kinti világ durva...
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok! Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott! Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén... egy - két szúrás ide vagy oda... most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
- Elkészült?
- Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
- Parancsoljon.
- Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem! Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok. Egyszeri és megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet. Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt... és én... Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka. Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam. Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel. Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem: valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan "veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk! Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy... és mégis... olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem. Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb. Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem... S ekkor, mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti szemeteskuka mellé rakott.
- Jó napot szomszéd!  köszönt a túloldalra.
- Szép napot uram!
- Nem tudja mikor viszik a szemetet?
- Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való. Nincs velem nagyobb baj... igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat...
Kora délután eleredt az eső. Minta csak az égben sírtak volna, hogy így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett, szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új, elegáns táskával...

Több gyógyszer, kevesebb egészség.

A Holdra mentünk, és visszajöttünk,
De az új szomszédhoz át nehezen jutunk.
Több számítógép több adattal,
Több másolatot készít mint valaha,
És mi egyre kevesebbet érintkezünk.

Sok mennyiség és kevés minőség,
Gyors étel és lassú emésztés,
Nagy emberek és kicsiny jellemek,
Magas profit és sekély kapcsolatok.

Olyan kor,
Mikor sok van az ablakban,
De semmi a szobában.

(XIV. Dalai Láma: Korunk paradoxona)

A paraszt és a csacsi...

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött,
miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már
betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait,
hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a
kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt
lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a
szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel
feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a
szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki
ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból
kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden
probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van
kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Musse....

In der Musse gewinnt der Mensch ein Stück des Paradieses zurück.

Carl Peter Fröhlich

Élet

A tanítványokat leverte a hír, hogy Mesterük haldoklik. A Mester azonban mosolyogva így szólt:
- Hát nem látjátok, hogy a halál teszi remekké az életet?
- Nem. Mi azt szeretnénk, ha sosem halnál meg.
- Ami igazán él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el