Wendelin

"Sankt Wendelin, verlass uns nie, schirm unsern Stall, schütz unser Vieh."

Szent Vendel

Október 20.
*Skócia, 554 körül(?). +Tholev, 617. (?)
Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. Élete a Szent Patrik (lásd: A szentek élete, 125. o.) utáni időre esik, amikor a pogányság még éreztette hatását, és még nem indult el a Szent Bonifáchoz és köréhez (lásd: A szentek élete, 247. o.) kapcsolódó misszió a kontinens felé.

A legendák szerint, melyek 1417 után keletkeztek ugyan, de történeti hitelességük aligha vonható kétségbe, Vendel királyfi a mi fogalmaink szerint egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elvonják Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Rómába meg is érkezett a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk. Háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, s végül nem sokkal később, 614-ben el is pusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniok kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Legendája elmondja, hogy Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda -- vágtában hajtva lovát -- hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak.

E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet. Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben.

Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt. Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, -- s hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül. Így telt el hét évszázad. A nagy térítések szentjei mellett szélesebb körben nem terjedt el az egyszerű pásztor-remete-apát tisztelete. Trier azonban rendkívüli módon tapasztalta égi segítségét: 1320-ban pestis ütötte fel a fejét a városban, de Szent Vendel segítségül hívása után hirtelen megszűnt a járvány. Hálából Balduin herceg templomot építtetett, melyet 1360 pünkösdjén szenteltek fel, és átvitték Vendel ereklyéit a kápolnából az új templomba. 1506-ban márvány szarkofágot készítettek, s mindaddig, amíg a tholeyi kolostor állt, ünnepi körmenettel emlékeztek az ereklyék átviteléről. Később, amikor hitetlenül hallgatták a Vendel-legendákat, ismételten felnyitották a sírt, hogy újabb és újabb nemzedékek bizonyosodhassanak meg az ereklyék hitelességéről.

A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa- szerte több mint 1500 templomot ajánlottak az ő oltalmába, s ezek közül kb. 160 zarándokhely. A német nyelvterületen Hollandiától Tirolig hagyományos tiszteletét a német telepesek magukkal hozták Kelet- Európába, így hazánkba is.

A Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz szűz műveiből (Önéletrajz, 22, 6-7. 14)

Ha Jézus Krisztus mint jó barát és jóságos vezető ott van mellettünk, akkor mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni, és bennünket támogatni, senkit el nem hagy: egyszóval igazi és őszinte barátunk. Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogy ha az Úristennek kedvében akarunk járni, és azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, akkor úgy akarja, hogy mindezt Jézus Krisztus szentséges emberi természetének révén kapjuk meg, amelyben ő szent Felségének – saját szavai szerint – gyönyörűsége telik.
Ezt számtalan esetben tapasztaltam, sőt maga az Úr is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy ő szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk. Nem kell keresnünk más utat, még ha föl is értünk volna már a szemlélődés csúcsára; mert ezen az úton biztonságosan és bátran járhatunk. A mi Urunk az, akitől és aki által minden jót megkapunk, ő majd személyesen fog minket oktatni. Ha az ő életéről elmélkedünk, ennél jobb és tökéletesebb mintaképet nem találunk.
Kívánhatunk-e többet annál, hogy ilyen hűséges barát legyen mellettünk, aki nem hagy bennünket cserben, mint evilági barátaink szokták, ha bajba és nehéz helyzetekbe kerülünk. Boldog az az ember, aki őt őszintén és igazán szereti, és állandóan kitart mellette. Nézzük például a dicső Szent Pál apostolt, aki – mondhatnánk – állandóan ajkán hordta Jézus nevét, annyira bele volt vésve és írva a szívébe. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek az életét is, és azt láttam, hogy ők is csak ezen az úton jártak, így Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Szent Bernát és Sienai Szent Katalin. Kitárt szívvel kell tehát haladnunk ezen az úton, teljesen az Úristen kezére hagyatkozva. Ha ő szent Felsége fel akar bennünket emelni kamarásainak és titkos tanácsosainak a rangjára, fogadjuk szívesen ezt a kitüntetést.
Valahányszor pedig rágondolunk Krisztusra, mindig jusson eszünkbe a szeretete is, amellyel annyi kegyelmet ajándékozott nekünk, és hogy mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Úristen, amikor szent Fiában ennek az irántunk való szeretetének a zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. Ezért igyekezzünk is, hogy mindig figyelemmel legyünk rá, és ezzel is élesszük magunkban a viszontszeretetet! Mert ha egyszer – az Úr kegyelméből – az ő szeretete mélyen belevésődik szívünkbe, akkor majd minden könnyűvé lesz számunkra. Hamarosan és kevés fáradsággal igen sokat tudunk majd elérni.

Dsida Jenő: Zúg az őszi szél

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk,
de októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk,
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van!
Rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
téli álomra térünk.