2017. november 5. – Évközi 31. vasárnap
Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12
Elmélkedés:
Isten képmása
Régi ballagási meghívó kerül a kezembe. Már nem emlékszem, kitől kaphattam, ezért végigolvasom a névsort. A nevek alapján 20 évvel ezelőtti tanítványaim egy részének arca rögtön bevillan, de a többségre már alig emlékszem. Azóta valamennyien felnőttek, talán családot is alapítottak. Végül elolvasom a ballagási meghívók elmaradhatatlan idézetét, amely ebben az esetben Arany János: Domokos napra című versének egy részlete. „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Az ismert idézet kiváló útravaló az iskolát befejező és új életszakaszba lépő fiatalok számára. Kicsit eltűnődök a sorokon. Emberré lenni, emberré válni, ez a legfőbb életcél. Miért? Nem vagyunk emberek, amióta megszülettünk? De igen, emberek vagyunk! Ragaszkodunk emberi méltóságunkhoz. Ismerjük emberi jogainkat, és talán emberi kötelességeinket is. De azt is őszintén elismerhetjük, hogy nem minden élethelyzetben, nem „mindég” viselkedünk emberségesen. Olykor emberi mivoltunkat megtagadva beszélünk embertársainkkal vagy embertelenül viselkedünk velük. Hogyan válhatunk emberré? És milyen emberré kell, kellene válnunk?
Keresztény hitünk és a kinyilatkoztatás szerint Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez az istenképiség, az Istenhez való hasonlóság jelenti emberségünk alapjait. Erre emlékeztet minket az emberré lett Isten, Jézus Krisztus. Akkor vagyunk valóban emberek, ha Istent hordozzuk magunkon és magunkban, arcunkon és szívünkben. Minden más csak képmutatás, az emberség megtagadása. Az evangéliumokat olvasva szépen kirajzolódik előttünk Jézus embersége, emberi jelleme, emberséges viselkedése. Emberséges hozzáállása főként a bűnösökkel, a mások által megvetettekkel, a szegényekkel való találkozásaiban mutatkozik meg, akiket sosem ítél el, hanem elindítja őket egy új élet útján.
Jézusban nem volt képmutatás. Az írástudókban és a farizeusokban viszont éppen a képmutatást nem szívlelte. Véleményét nem titkolta, hanem nyíltan kimondta, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.” E kijelentésével Jézus elismeri, hogy a farizeusok és írástudók tanításával nincs gond, azaz Istenről alkotott nézetük és a vallásossággal kapcsolatos tanításuk helyes. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy eltorzult bennük az istenképiség. Másként viselkednek, másként élnek, mint amit tanítanak. Más arcot mutatnak kifelé, mint amit befelé megélnek. Imádkozásukban és más vallási cselekedeteikben nem igazi arcukat, nem valódi énjüket mutatják, hanem csak a látszatra törekszenek. Önmagukat magasztalják, de tetteikkel nem Istent magasztalják, nem neki akarnak dicsőséget szerezni. Vallásosságuk valójában nem az Isten iránti szeretetből és tiszteletből fakadt, hanem csupán az emberek tetszését, elismerését kereső magamutogatás volt.
Törekedjünk arra, hogy napról napra egyre tökéletesebb képmásai legyünk Istennek, s ezáltal Istennek tetsző emberekké váljunk!
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember vagy! Te vagy az irgalom kimeríthetetlen forrása. Te vagy Megváltóm, aki megszabadítasz bűneimtől. Alázattal és bűnbánattal járulok eléd. Segíts, hogy bűneimben se felejtsem: van kiút számomra a bűnből, mert te új lehetőséget adsz. Légy hozzám és minden emberhez irgalmas! Taníts őszinte bűnbánatra és alázatra, hogy beismerjem bűneimet! Vedd le rólam a bűnös élet rongyait és öltöztess engem újra a lelki tisztaság ruhájába!
Amit mondsz tedd is meg, amit hisszel éld is meg. Ne légy szkizofrén keresztény aki csak a templomban éli meg hitét. Jézus legyen a mestered, a tanítód, légy mindenki szolgája, hogy a legnagyobb lehess.
Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12
Elmélkedés:
Isten képmása
Régi ballagási meghívó kerül a kezembe. Már nem emlékszem, kitől kaphattam, ezért végigolvasom a névsort. A nevek alapján 20 évvel ezelőtti tanítványaim egy részének arca rögtön bevillan, de a többségre már alig emlékszem. Azóta valamennyien felnőttek, talán családot is alapítottak. Végül elolvasom a ballagási meghívók elmaradhatatlan idézetét, amely ebben az esetben Arany János: Domokos napra című versének egy részlete. „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Az ismert idézet kiváló útravaló az iskolát befejező és új életszakaszba lépő fiatalok számára. Kicsit eltűnődök a sorokon. Emberré lenni, emberré válni, ez a legfőbb életcél. Miért? Nem vagyunk emberek, amióta megszülettünk? De igen, emberek vagyunk! Ragaszkodunk emberi méltóságunkhoz. Ismerjük emberi jogainkat, és talán emberi kötelességeinket is. De azt is őszintén elismerhetjük, hogy nem minden élethelyzetben, nem „mindég” viselkedünk emberségesen. Olykor emberi mivoltunkat megtagadva beszélünk embertársainkkal vagy embertelenül viselkedünk velük. Hogyan válhatunk emberré? És milyen emberré kell, kellene válnunk?
Keresztény hitünk és a kinyilatkoztatás szerint Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez az istenképiség, az Istenhez való hasonlóság jelenti emberségünk alapjait. Erre emlékeztet minket az emberré lett Isten, Jézus Krisztus. Akkor vagyunk valóban emberek, ha Istent hordozzuk magunkon és magunkban, arcunkon és szívünkben. Minden más csak képmutatás, az emberség megtagadása. Az evangéliumokat olvasva szépen kirajzolódik előttünk Jézus embersége, emberi jelleme, emberséges viselkedése. Emberséges hozzáállása főként a bűnösökkel, a mások által megvetettekkel, a szegényekkel való találkozásaiban mutatkozik meg, akiket sosem ítél el, hanem elindítja őket egy új élet útján.
Jézusban nem volt képmutatás. Az írástudókban és a farizeusokban viszont éppen a képmutatást nem szívlelte. Véleményét nem titkolta, hanem nyíltan kimondta, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.” E kijelentésével Jézus elismeri, hogy a farizeusok és írástudók tanításával nincs gond, azaz Istenről alkotott nézetük és a vallásossággal kapcsolatos tanításuk helyes. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy eltorzult bennük az istenképiség. Másként viselkednek, másként élnek, mint amit tanítanak. Más arcot mutatnak kifelé, mint amit befelé megélnek. Imádkozásukban és más vallási cselekedeteikben nem igazi arcukat, nem valódi énjüket mutatják, hanem csak a látszatra törekszenek. Önmagukat magasztalják, de tetteikkel nem Istent magasztalják, nem neki akarnak dicsőséget szerezni. Vallásosságuk valójában nem az Isten iránti szeretetből és tiszteletből fakadt, hanem csupán az emberek tetszését, elismerését kereső magamutogatás volt.
Törekedjünk arra, hogy napról napra egyre tökéletesebb képmásai legyünk Istennek, s ezáltal Istennek tetsző emberekké váljunk!
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember vagy! Te vagy az irgalom kimeríthetetlen forrása. Te vagy Megváltóm, aki megszabadítasz bűneimtől. Alázattal és bűnbánattal járulok eléd. Segíts, hogy bűneimben se felejtsem: van kiút számomra a bűnből, mert te új lehetőséget adsz. Légy hozzám és minden emberhez irgalmas! Taníts őszinte bűnbánatra és alázatra, hogy beismerjem bűneimet! Vedd le rólam a bűnös élet rongyait és öltöztess engem újra a lelki tisztaság ruhájába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése