Ezt a levelet egy ápolónő találta meg egy kórházban egy fiú párnája alatt, aki éppen akkor halt meg.
Drága mama! Néhány napja már csak egy félórára bírok felülni, a nap többi részét mozdulatlanul, fekve töltöm. A szívem nem akar már verni.
Ma reggel a professzor valami olyat mondott, hogy "készen áll". De mire?
Milyen nehéz fiatalon meghalni! Készen kell állnom arra, a jövő hét elejétől már múlt idő leszek; és én nem vagyok készen.
A fájdalom egyre mélyebben mar belém, de ami igazán elviselhetetlen kín számomra az az, hogy nem vagyok készen.
A legrosszabb dolog az, hogy amikor felnézek az égre, sötétnek látom azt. Leszállt az éjszaka, de egyetlen csillag sem ragyog fölöttem, amelybe belekapaszkodhatna a tekintetem.
Mama, sohasem gondoltam Istenre, de most érzem, hogy létezik még valami, amit nem ismerünk, valami titokzatos, egy hatalom, amelynek a tenyerébe hullunk, amelynek válaszolnunk kell. És az én bűnöm az, hogy nem tudom ki ő. Bárcsak ismerném őt!
Mama, emlékszel, amikor kicsik voltunk, esténként a papa elé sétáltál velünk az erdőn keresztül? Néha előrefutottunk, és hirtelen egyedül találtuk magunkat. Léptek közeledtek a sötétben: hogy féltünk az ismeretlen léptek zajától! Hogy megörültünk, amikor felismertük, hogy a papa léptei azok, azé, aki szeret minket.
Most, amikor egyedül vagyok, újra ismeretlen léptek zaját hallom. Miért nem ismerem őket?
Megmondtad nekem, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek, hogyan egyek, hogyan másszak ki a csávából. Mennyit törődtél velem, és nem fáradtál bele a gondoskodásba.
Emlékszem, hogy karácsony éjjelén misére vittél minket. Az esti imádságra is emlékszem, amit néha a fülembe suttogtál. Mindig a becsületre neveltél minket. De most mindez elolvad, mint a hó a napon.
Miért beszéltél annyi mindenről, és miért nem mondtál nekünk semmit Jézus Krisztusról? Miért nem ismertetted meg velem lépteinek hangját, hogy képes legyek azt felismerni, ha eljön hozzám ezen az utolsó éjszakán a halál magányában?
Hogy tudjam: az, aki rám vár, egy Atya! Milyen másképpen halnék meg...
