A Szenvedés értelme
„Senki sem lehet bölcs, amíg meg nem ismerte a sötétséget” – mondta Hermann Hesse. V. Frankl szerint az embernek meg kell tanulnia szenvedni, ha igazán szabadon és felelősen akar élni.
Az ember a történelem folyamán mindig is foglalkozót a szenvedés kérdésével, hogy miért is kell szenvednünk? Miért is van a világon a szenvedés? Az elkövetkező sorokban a szenvedés értelméről szólnák.
Választ nem fogok mondani, hogy miért is van szenvedés a földön, és azt sem tudom, hogy kinek miért kell szenvedni. Viszont azt merem állítani, hogy a szenvedésnek van értelme még annak ellenére, ha ezt sokszor nehéz is belátni, felfedezni, elfogadni.
A szenvedésben számunkra a legfőbb példakép Krisztus kell legyen. Ö általa kell értelmezni a szenvedést. A Názáreti Jézus részt vállalt az emberi lét legelviselhetetlenebb, legérthetetlenebbnek vélt tényéből: az ártatlanok szenvedéséből és halálából. Jézus nem tett semmi mást, csak önzetlenül szeretett, gyógyított, segítet az embereken. Szörnyű kínokat kellet elviselnie, s végül, mint egy rablógyilkos kereszthalálon meg kellet halnia. Ha ennek a szenvedésnek van értelme, márpedig van, mert Krisztus szenvedése nem volt hiábavaló. Így a mi szenvedéseinknek is kell legyen értelme.
Krisztus a keresztfán értünk szenvedet a mi bűneinkért a mi szófogadatlanságunkért. Megmutatta Isten végtelen hatalmas szeretettét irántunk. Kereszthalálával azt is kifejezte, hogy az ember a szenvedésében nincs egyedül, hanem Istennel együtt szenved, Isten mindig leereszkedik az emberhez, a szenvedő és bűnös emberhez.
A szenvedéssel való megküzdés három szakaszra tagolható: a némaság, a panaszkodás és a feldolgozás fázisa. Amikor szenvedés ér bennünket szóhoz sem tudunk jutni, meg vagyunk döbbenve. Aztán ha felfogtunk, hogy mi is történt velünk, kezdünk panaszkodni, hogy miért pont velem történt ez. Miért én? A feldolgozás fázisa pedig a szenvedés elfogadása.
A zsidó és a keresztény vallás nem tiltják a „perlekedést” Istennel. Szabad panaszkodni, szabad akár vádaskodni is, ha Őt tartja valaki a szenvedés okának. A szenvedés egyik értelme, hogy titokzatossága, megfejthetetlensége miatt kapcsolatba hoz Istennel. A panasztétel szembefordulás ugyan Istennel, de nem elfordulás Tőle. A szenvedő ember „belekeverheti” Istent a saját bajába, mert valóban van köze hozzá, ha nem is úgy, mint a baj okozója, de úgy igen, mint aki közösséget akar vállalni velünk a bajban. A panaszkodásnak is megvan az értelme. Nem véletlen, hogy panaszzsoltárok és panaszénekek egész sora maradt ránk az Ószövetségben (Jób 10; Zsolt 13; 22; 38; 69; 77; Sir 3, stb.). Ha sikerül szavakba önteni a keserűséget, akkor azzal a panaszos már akaratlanul is valamiféle jelentést adott neki. A panasz az aktív elfogadáshoz, a teher vállalásához, a kitartáshoz segítő első lépés. E nélkül, ha meg is történne az elfogadás, az csak beletörődés és a küzdelem feladása lenne. A panasz a szenvedést elfogadhatóbbá teszi.
A szenvedés keresztény értelmezéseinek, ami a panasz után következhet jövőirányultsága van. A panaszkodás után a jövő felé kell nézni. Nem arra a kérdésre kell a választ keresni, hogy mi okból van szenvedés a világon, s az miért egy konkrét személy életét érinti, hanem arra, hogy mi végre, mi célból történt mindez. Ez abban segít, hogy kibírjuk, és ne béníthasson meg minket a szenvedés. A keresztény értelmezése szerint nem az ember ad értelmet a szenvedésnek, hanem Isten és az ember ezt az értelmet csak felkel, hogy ismerje.
Az Újszövetség szerint a mi szenvedéseink közösség vállalás Krisztus szenvedésével. Erre kétféle megközelítésre is lehetőség van: az én szenvedésem részesülés a Krisztus szenvedésében, amint Pál fogalmaz: (Fil 3,10 „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra.” 2Kor 1,5 „Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is.”). Második megközelítés: megértve érezhetem magam, isteni együttérzést élhetek át annak alapján, hogy Ő is vállalta a szenvedést, mert együtt akart lenni a szenvedő emberrel: (Zsid 2,18 „Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.” Zsid 4,15: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve.”). A hívő ember a szenvedést tekintheti Krisztus követésének részének, s kiindulhat abból, hogy ahol szenvedés van, ott Krisztus jelen van úgy, mint együtt szenvedő Isten. A szenvedést nem kell keresni, azért mert így találkozhatunk Krisztussal. A szenvedés nem visz közel Krisztushoz, hanem Krisztus jön közel a szenvedésben. Az Újszövetség nem osztja azt a nézetet mi szerint a szenvedés megtanít imádkozni, vagy érzékenységet alakít ki Krisztus szenvedésének megértésére. Ezek megtörténhetnek, de bekövetkezhet az ellenkezője is (lásd Jézussal megfeszített két bűnöző esetét): a szenvedő ember végleg hátat fordít Istennek. A szenvedésnek tehát nem önmagában, hanem annak részeként van értelme, ami a szenvedő ember és Krisztus között végbemegy.
A szenvedésnek értelmet adhat, hogy folyamatosan emlékeztet az életünk törékenységére és Istenre utaltságunkra (2Kor 1,9 „Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy nem magunkban bízunk, hanem Istenben”). Értelmezhetjük próbaként, ami igazolhatja az ember Isten iránti bizalmának erejét és tartósságát. A Biblia a nemesfémek tűzpróbájához hasonlítja a szenvedést a hit számára (1Pt 1,7 „hogy hitetek próbája a romlandó aranynál – melyet tűz által próbálnak meg – sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor”). A szenvedés megmutatja a hit valódiságát. Nekünk, keresztényeknek a szenvedésünk tanúságtétel kell, hogy legyen embertársaink számára. Mindenkinek meg kell tanulnia szenvedni, s ebben mások példájának megfigyelés segít. A szenvedéshez való viszonyulásával minden ember számot ad arról, hogy milyen alapon áll az élet felfogása. Ilyen helyzetekben kevesen tudják elrejteni igazi érzéseiket és meggyőződésüket. A szenvedés leleplezi az életfilozófiánkat, színvallásra késztet. Ez az élet vizsgája. Senki sem magában és magáért szenved. A szenvedés „hogyanja” mindenképpen üzenetet közvetít. A keresztény ember ebben lehetőséget lát. Békességes tűrésével az Istenben vetett bizalomhordozó erejéről tehet bizonyságot. Ez a körülmény akkor ad értelmet a szenvedésnek, ha általa mások átélhetnek és megérthetnek valami fontosat a saját szenvedésükre nézve. Aki szenvedésével segít másoknak, annak kétségkívül értelmes a szenvedése. Lehet méltóságteljesen, Krisztus szenvedéséhez méltóan szenvedni. Ebből sem hiányzik a fájdalom miatti sóhajtás, vagy kiáltás és a panasz, de benne van a másokról való gondoskodás, a megbocsátás, az Istenre hagyatkozás és az erőtlenség beismerésének mozzanata is – amint azt Jézus kereszthalálánál megfigyelhetjük. A szenvedés semmiképpen sem Isten büntetése, hanem egy olyan állapot, aminek értelme van a nehézsége ellenére is. És ezáltal válhatunk igazán emberé. Sosem felejtsük el, hogy a szenvedésben Isten mindig velünk van nem hagy magunkra, velünk szenved.
Befejezésképpen álljon itt egy példa arra, hogy miképpen is lehet elfogadni a szenvedést: „1996 októberében egy kilencvenegy éves nyugdíjas asszony balesetet szenvedett Augsburg közelében. Egy teherautó elütötte, és mindkét lábát szétroncsolta. Amikor az amputáció után felébredt a klinikán, először azt mondta: „De jó, hogy élek!” Az orvosok meghatottan hallgatták. Másnap erősen fájtak a sebei, de azt mondta: „Milyen szerencse, hogy nem bénultam le deréktól lefelé!” Egy héttel később nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy protéziseket kap. „Nagyszerű, hogy ma már mi mindenre képes a technika – mondta, amikor meglátta a bemutatott modellt. – A mérnököknek köszönhetően, akik ilyen nagyszerű dolgokat találnak ki.” A tolókocsiban ülve fogadta látogatóit, szomszédjait, barátait. Sokan vidámabban távoztak, mint ahogy jöttek. Újságírók is felfigyeltek a hölgyre, és interjút készítettek vele. Amikor végre felpróbálhatta a protéziseket, nehezen tudott velük járni. Mégis csodálkozva mondta: „Hát ezek sokkal hajlékonyabbak, mint a saját lábaim voltak.” Átölelte a gyógytornászt, és megköszönte fáradozásait. „Milyen jó dolgom van! – ismételgette. – olyan barátságos emberek vesznek körül, és olyan nagyszerűek az új lábaim – és a biztosítás fizeti az egészet. Az Isten tényleg szeret engem” A kilencvenegy éves nyugdíjas asszony elmondta titkát az újságíróknak: „Mindennap imádkozom.” Mondjunk mindig igent az életre bár mi nehéz is legyen az.
