A Nagy-Pietrosz-csúcs (románul Vârful Pietrosul Rodnei) 2303 m tengerszint feletti magasságával a Radnai-havasok és a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa, 1940–1945 között Horthy-csúcs néven az akkori Magyarország legmagasabb pontja.
A Radnai-havasok főgerince kelet-nyugat irányban több mint 40 km-en húzódik, ebből északra rövid, meredek, délre hosszú, lankás mellékgerincek ágaznak le. Az egyik északi mellékgerincen található az Nagy-Pietrosz.
A hegység élővilágának kutatása során már 1932-ben sikerült védetté nyilvánítani a hegycsúcs körüli 183 hektárnyi területet. A védett terület növelésével ma 3300 hektáros alpin, szubalpin és az ezek alatt elterülő hatalmas fenyves terület biztosítja a fajok védelmét. 1979-ben az UNESCO Man and Biosfere programjában, Párizsban a Nagy-Pietroszt beiktatták a nemzetközi bioszféra-rezervátumok hálózatába. A védett terület határa a 740 méteres tengerszint feletti magasság, mely egyben az erdő alsó határa is. Az erdő domináns fafaja a lucfenyő (Picea abies), de elszórtan hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), bükk (Fagus sylvatica), nyír (Betula pendula), madárberkenye (Sorbus aucuparia) is látható. Az erdő 1600-1620 méterig hatol fel, utána elérjük a törpefenyős (Pinus montana) övezetet, melyben elszórtan törpe boróka (Juniperus sibirica) és jégkorszaki reliktumként havasi cirbolyafenyők (Pinus cembra) tenyésznek.
Borsa írányából könnyedén el lehet jutni a csúcsig :) de azért nem városi séta.
A Radnai-havasok (románul: Munții Rodnei) a Keleti-Kárpátok legmagasabb része Észak-Romániában. A Máramarosi-havasokkal, a Lápos-hegységgel, a Borgói-hegységgel és a Szuhard-hegységgel határos. A hegység 50 km hosszú és 30-40 km széles, és bővelkedik tengerszemekben, gleccser alakította völgyekben és vízesésekben. Az északi oldal meredek és rövid, a déli lankás és hosszú, ezért Máramaros felől könnyebb a kelet-nyugati, jellegzetes főgerincre feljutni. A főgerinc jelentős része 2000 méter feletti és alpesi jellegű.
A legmagasabb csúcs a főgerinctől északra, Borsa felé található Nagy-Pietrosz (románul: Vârf Pietrosu) 2303 m, melyet Köves-Havas néven is ismernek, és amelyet Horthy-csúcsnak hívtak a második világháborúban 1942-től 1944-ig. Ettől alig maradnak el a következő csúcsok Rebra 2268 m, Kis-Rebra 2221 m, Grohotu 2203 m és főgerincen keletre található Ünőkő 2279 m, Kis-Ünőkő (Lála) 2222 m.
A Radnai-havasok egyes részei már több mint 70 éve részesülnek valamilyen fokú védettségben. A hegység első természetvédelmi területét ugyanis még 1932-ben hozták létre, botanikai ritkaságok védelmére. A következő lépés 1979-ben történt, az UNESCO ekkor nyilvánította a Nagy-Pietroszt és szűkebb környezetét „Ember és Bioszféra” rezervátummá. 2000 óta pedig végre nemzeti park státuszt élvez a hegység nagyobb része (mintegy 46.000 ha).
A Radnai-havasok növény- és állatvilága a Kárpátok többi magashegységéhez hasonló összetételű, de él itt sehol máshol elő nem forduló (endemikus) növényfaj is, mint például a radnai habszegfű. Nem csoda, hogy a vidék már igen korán felkeltette neves botanikusok érdeklődését. A XIX. század közepén rendszeresen tanulmányozta flóráját Czecz Antal, Janka Viktor, és természetesen Florian Porcius is, aki nem mellesleg Óradna szülötte.
A hegységet tavasszal és nyár elején pompás színekbe öltözteti a számos havasi virág. Április-május táján lila sáfrányszőnyeg, júniusban pedig az erdélyi havasszépe borít be egész hegyoldalakat, de virít még a havasi kökörcsin, törpe kankalin, kárpáti harangvirág, különféle tárnicsok és még sok más alpesi virág is. A mészköves területek kedvelője a havasi boglárka, és a sajnos egyre fogyatkozó havasi gyopár. Legelőterület számára teret nyerendő, a törpefenyőket korábban nagy arányban kiirtották, visszatelepítésük most több helyütt folyamatban van.
Az állatok közül megtalálható itt szinte minden jellemző kárpáti nagyvad (medve, hiúz, farkas, róka, vaddisznó, gímszarvas, zerge), valamint számos kisemlős (például a 70-es években Franciaországból betelepített mormota, vagy a havasi cickány), madár, hüllő és kétéltű. A hegység értékes, ritka madara a nyírfajd. Bár nem tartoznak a terület természetes faunájához, nyáron népes birkanyájak is grasszálnak a hegyen (a hozzájuk tartozó, finoman szólva „agilis” pásztorkutyák kíséretében).
A sors iróniája, hogy az egykor híres Radnai-havasok-beli zergeállomány a mértéktelen orvvadászat miatt a XX. század elejére sajnos kiveszett a hegységből. A 60-as és 70-es során megkezdődött a faj visszatelepítése, aminek köszönhetően a 80-as évek végére kialakult egy egészséges populáció. Sajnos a 90-es években megfelelő védelem híján újra elharapózott az orvvadászat, és az állomány ismét drasztikusan megfogyatkozott. Minderről Béres József írásában bővebben is olvashatunk. A zergék száma napjainkban kicsivel 100 fölé emelkedett, ez azonban még mindig csak a fele annak, amit a rendelkezésre álló terület nagysága megengedne. Többek között ezért is utasította el a nemzeti park 2008-ban a helyi erdészet vadászati kérelmét és döntött úgy, hogy 10 évig nem is foglalkozik további kérelmekkel.
Látogatási szabályok
A nemzeti parkba való belépés ingyenes. Természetesen a park területén néhány alapvető szabályt be kell tartaniuk a látogatóknak: sátorozni csak az arra kijelölt helyeken szabad
tiltott a tűzrakás, valamint a tengerszemekben való fürdőzés
valamint tilos a növények és állatok gyűjtése, zavarása
a jelzett turistautakról nem illik letérni
Rezervátumok csak lábujjhegyen
A nemzeti parkon belül néhány kisebb területi egységet külön védelem alá helyeztek. Ezekre a helyekre szabad a bejárás, mindemellett joggal elvárható a természettel szembeni legalázatosabb viselkedés és maximális tisztelet.
Legnagyobb a hegységben elsőként, 1932-ben létrehozott Nagy-Pietrosz rezervátum, ami ekkor még csak a Nagy-Pietrosz csúcsrégiójában fedett le 183 ha-t. Harminc évvel később 2700 ha-ra terjesztették ki, 1977 óta pedig megegyezik az UNESCO MAB programba bevont területtel (3300 ha). Ezt követi az Ünőkő környékét lefedő Bila-Lála rezervátum (2568 ha), amit 1973-ban hoztak létre. E két rezervátum területén találjuk a hegység legszebb tengerszemeit és legmagasabb csúcsait.
A többi megkülönböztetett védelemben részesülő helyszín kisebb területeket foglal el. Ilyenek a Gonosz-kő (Piatra Rea - 50 ha), a Száka-hegyi nárciszmező (Poiana cu narcise din Muntele Saca - 5 ha), a Mihály-havas forrásai (Izvoarele Mihăiesei - 50 ha), az Iza kék forrása és barlangja (Peştera şi Izvorul Albastru al Izei - 100 ha), a Batrâna-forrás (Izvorul Batrâna - 0,5 ha), a Kormány-völgy (Valea Cormaia - 50 ha), valamint a Tăuşoare és Cobăşel barlangok.
A városközpont 665 méteres tengerszint feletti magasságban, a Visó partján, Máramarosszigettől 83 km-re délkeletre, a Radnai-havasok lábánál, a Nagy-Pietrosz csúcs északi oldalán fekszik. Tőle 11 km-re kelet–délkeletre, a folyó forrásvidékén, 860–900 m magasan található Borsafüred. A kettőt összekötő műút két oldalán is épületek sorakoznak és a városhoz tartozik még néhány további külterületi lakott hely (Poienile-Borșei, Repedea, Pietroasa, Șesul Poienii).
Vidékét II. Endre a Német Lovagrendnek adományozta. A települést 1365-ben említették először. Előbb a Drágffyak konyhai uradalmához tartozott, 1450-ben az alsóvisói nemesek birtokolták, később román kisnemesi falu volt.
1717. szeptember 14-én a máramarosi nemesek és a román, valamint magyar parasztok Sándor Lupu pópa (egykori kuruc) vezérletével a Sztrimtura nevű helyen csapdába csalták és megsemmisítették a közeli Tatár-hágón betörő tatár sereget. 15 ezer tatár esett el és kiszabadult a több ezer, Erdélyből elhurcolt rabuk. 1720-ban 31 nemes és két jobbágy telket írtak össze. 1750 körül költöztek be zsidó kereskedők Galíciából. 1800-ban már 250 zsidó élt Borsán, akik a haszid vallási irányzathoz tartoztak. Egy helyi haszid legenda szerint egykor Baál Sém Tóv is járt a településen.
Román lakói 1786-ban erdei haszonvételekből, fakitermelésből, szarvasmarha-tenyésztésből és szőttesek készítéséből tettek szert jövedelemre. Közelében korábban aranyat is fejtettek, de a lelőhelyek ekkorra már kimerültek. A 19. század első felében fejlődött azonban ki később önállósuló rézbányász telepe, Borsabánya.
Az 1890-es években Pollák Jehuda Meir kezdte meg Borsafüred üdülőhely kiépítését, az ott található ásványvízforráshoz kapcsolódóan. 1894-ben megalapították a Borsai Takarékpénztárat és első gyógyszertárát, 1913-ban pedig kiépült a vasúti összeköttetés Máramarosszigettel.
A felhök jönnek és mennek
A katlan télen elég lavina veszélyes
Mosolygó-tó (Lacul Iezer)
A Radnai-havasok talán legtöbbet látogatott tengerszeme a Nagy-Pietrosz északi oldalának keleti kárfülkéjében foglal helyet. Bár nem a legnagyobb (0,34 ha), és nem is a legmélyebb (2,1 m) tava a hegységnek, bájos alakja és persze kedvező elhelyezkedése miatt mégis népszerű. Vize a Köves-patakot táplálja. Manapság használatos magyar nevét 1907-ben kapta, erről Csermák Mátyás számol be a kortárs Turisták Lapjában megjelent írásában. A szerző és társai a Nagy-Pietrosz megmászása alkalmával jártak itt. A névadásban valószínűleg a tó alakja játszotta a főszerepet, bár érdekes az egybeesés borsai szállásadójuk vezetéknevével is (Mosolygó Illés).
Sajnos ide köthető a magyar hegymászás történetének legtöbb áldozatot követelő balesete is. 1944 január 13-án tizenhat salgótarjáni levente indult el a Nagy-Pietrosz csúcsa felé egy budapesti százados vezetésével. A csapatot a tó katlana fölötti, télidőben fokozottan veszélyes hólejtőn lavina temette be. Mindössze egyetlen fiatal élte túl a balesetet - ő korábban fényképezés miatt maradt hátra. A történelem alakulása folytán csak 2003-ban sikerült méltó emléket állítani a helyszínen.
Az elhunytak névsora:
Bacsa Mihály
Bagyinszky János
Dombai Pál
Fehér Gyula
Fényszarusi József
Györe József
Huszár Béla
Juhász József
Kojnok István
Liptay Pál
Orosz Imre
Vankó István
Vlacsil Béla
Vlacsil József
Völgyvári Márton
A francia származású mormota :)
Felsővisó (románul: Vișeu de Sus, németül: Oberwischau, jiddisül אויבר-ווישווה, ukránul: Вишово-Вижнє) város Romániában, Máramaros megyében, a történeti Máramarosban. A városközpont a Vasér Visóba folyásánál, Máramarosszigettől 65 km-re délkeletre, a Máramarosi-havasok lábánál, 427 méteres tengerszint feletti magasságban helyezkedik el. A lakosság nagy része a főként a két fő vízfolyás mentén fekvő kisebb településrészeken él. Ezek: Valea Vaserului (németül: Wassertal), Valea Peștilor (Fischtal), Valea Scradiei (Schradental), Novăț (Neuwetz), Novicior (Nowitschor), Valea Botoaia, Arșița és Rădeasa. Nevét a Visó folyóról kapta. Első említése: Felsewysso (1468). A mai városközpont területének régi neve Zwischenbach/Între Râuri ('folyók köze') volt.
A jelenlegi városközpont területére először kamarai favágók érkeztek a salzkammerguti Gmundenből favágók, 1776-ban. Ők eredetileg nem szándékoztak végleg letelepedni és amikor a határidő lejártával nem kapták meg a kamarától a visszatérésre szóló engedélyt, először sztrájkba léptek. Hozzájuk előbb 1778-ban csatlakozott hét, sztrájktörőnek betelepített németmokrai család, majd 1785-ben Bad Ischlből, Ebensee-ből és környékükről érkeztek újabb családok. Az ausztriai származású németek („Teitschi”) által lakott településrész később a Tie Taitsche Reih ('német sor') nevet viselte. Lakói fakitermeléssel, tutajozással, ácsmunkával és zsindelykészítéssel foglalkoztak, később akadtak köztük kőművesek és vasutasok is.
Először 1796–1798-ban Késmárkról, Lőcséről és Németprónáról költöztek be cipszerek, majd 1812-ben 25 hobgárti erdőmunkás család, a következő években újabb cipszer családok Lublóról és Podolinból, 1829-ben Szepeskáptalanból, Korponáról, Nagylévárdról és más helységekből, végül a század közepén Bukovinából vagy Galíciából. Velük települt be az 1802 után, Ernst Plaud tervei alapján felépített Zipserei (vagy Zipserreih') településrész mai városközpont nyugati végében. A cipszerek főként famunkával és tutajozással foglalkoztak. A zipserei-i házuk mellett minden cipszer család fenntartott egy kalibát is a hegyekben. A 20. század közepére részben elmagyarosodtak.
Első zsidó lakosa, a morvaországi Nikolsburgból való Schmuel Fruchter rabbi állítólag már 1740-ben megtelepedett itt. Nagyobb létszámban azonban csak az 1840-es években érkeztek zsidók Galíciából és Bukovinából. Kelet-európai típusú zárt, homogén negyedet – stetlt – hoztak létre. Többségükben szegények voltak és számos mesterséget űztek: kézművesek (cipészek, szabók, szűcsök stb.), kereskedők, kocsmárosok éppúgy voltak köztük, mint favágók, fuvarosok, hordárok, földművesek és pásztorok. Kitartóan ragaszkodtak a vallási ortodoxiához, majd a haszidizmus talált köztük termékeny talajra. A 19. század második és a 20. század első felében jesivája a legnevesebbek közé tartozott a Kárpát-medencében. 1907-ben egy héber betűs nyomdát állítottak föl, ebben készült a jesiva saját folyóirata. A zsidók mindvégig a jiddis nyelvet használták. 1935-től jiddis nyelvű újság is megjelent itt, Kolenu – Unzere stimé ('Hang – A mi hangunk') címmel.
1848–1849-ben görög katolikus papja, a petrovai születésű Simeon Pop részt vett a szabadságharcban. 1849-ben halálra ítélték, amit várfogságra módosítottak. 1854-ben szabadult. 1865-ben a kerület országgyűlési képviselőjének választották.
1848-ig határában ércbányászat is folyt. A 19. század közepén a Suliguli-forrás vizét (ma a vasér-völgyi vasút egyik megállója) palackozták és évi több százezer palacknyi fogyott el belőle. Az akkori Magyarországon a legerősebb ásványvíznek számított. Higítatlan állapotában habzott és nem is volt tanácsos inni belőle. A helyiek a kolera elleni védekezésképp fogyasztották.
Máramaros vármegye egyik járásának a központja volt. 1856-ban nyílt meg gyógyszertára. 1913-ban egy Pop Simon által fölállított épületben kórháza is létesült.
1944. április 15-e után a leordinai székhelyű tábori csendőrség az itt fölállított gettóba gyűjtötte össze Borsa, Ruszpolyána, Leordina, Majszin, Petrova és Ruszkova zsidó lakosságát, összesen 17 ezer főt. Május elején három transzporttal, Kassán keresztül deportálták őket Auschwitzba. 1947-ben hétszáz zsidó túlélőt számláltak össze Felsővisóban, de az 1960-as évek elejéig többségük Izraelben telepedett le. 1944. október 10-én a német hadsereg a felsővisói németeket a borsaiakkal együtt evakuálta és a telet Sziléziában, barakkokban töltötték. A legtöbben visszatértek. Visszatérésük után a szovjetek Máramarosszigetre internálták őket és a munkaképes férfiakat kényszermunkára a Szovjetunióba vitték. 1956-ban kapott városi rangot. A szocializmus alatt bányái és bútorgyára is működtek. Az 1990-es években kb. háromezer lakosa vándorolt ki Németországba.
Informació gyüjés: Wikipédia és a Randnaihavasok.ro
