Nem alszik...

"Nem alszik mindenki, akinek csukva van a szeme. És nem lát minden nyitott szemű ember."

Ha szeretsz...

"Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viselkednek veled, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél."

Az embernek nincs mit kérdeznie

„Az élet értelmére vonatkozó kérdésnek kopernikuszi fordulatot kell adnunk: Az élet maga tesz fel az embernek kérdéseket. Az embernek nincs mit kérdeznie, ő sokkal inkább a kérdezett, mégpedig az élet által; akinek felelnie kell az életnek – felelnie kell az életéért.” Viktor E. Frankl

Danke

Wem Gutes widerfahren ist, der muß dankbar sein und Dank sagen, auch wenn der Wohltäter dessen nicht bedarf. Theophylactus von Achrida

Itt volt a tél...

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
    - Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
    - Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
    - Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
    - Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
    - Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
    - Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
    - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
    - Miért kell elmennünk?
    A második kérdezte:
    - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
    - Lehanyatlunk...
    - Mi van ott lenn?
    Az első felelte:
    - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
    A második kérdezte:
    - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
    Az első ismételte:
    - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
    - Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
    - Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
    - Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
    A másik felelte:
    - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
    - Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
    - Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
    - Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
    - Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
    - Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
    - Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
    - De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
    - Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
    - Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
    Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
    Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
    - Ó..., most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
    Itt volt a tél. (Felix Salten: Bambi)

Mein Leben beginnt

Mein Leben beginnt jeden Morgen neu und endet jeden Abend; Pläne und Abscichten darüber hinaus habe ich keine; das heißt, es kann natürlich zum Tagewerk gehören vorauszudenken, aber eine Sorge für den kommenden Tag darf es nie sein. Hl. Edith Stein

Bohócos Egyház...

Egy vándorcirkuszban, miután egy dán falu mellett letelepedett, tűz ütött ki. Az igazgató a szereplőkhöz fordult, akik már fellépésük készülődéseivel voltak elfoglalva.
A bohócot a faluba szalajtotta, hogy segítséget hívjon, nehogy a cirkusszal együtt a kiszáradt füvet és a lábon álló gabonát is elpusztítsa a tűz. A kifestett bohóc házról házra rohant és hívta az embereket, jöjjenek az égő cirkuszt oltani. A falu lakói nevettek, tetszett nekik az okos reklám, amivel az embereket a cirkuszba akarják csalogatni. A bohóc sírt és könyörgött, bizonygatta, hogy most egyáltalán nem lesz előadás, hanem maga a helység is halálos veszélyben van. Minél jobban könyörgött, annál jobban derültek rajta a falu lakosai, mígnem a tűz a földekre is átterjedt és a házakat is elérte. Mire az emberek rádöbbentek a veszélyre, már késő volt.

Sokan nevetségesnek tartják az Egyházat is, és röhögnek rajta....

Große Kraft...

Ich bitte dich, Herr,

um die Große Kraft,

diesen kleinen Tag zu bestehen,

um auf dem großen Wege zu dir

einen kleinen Schritt weiterzugehen.

Ernst Ginsberg

Csoda

Egy  ember keresztül-kasul utazta a világot csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról.
- Milyen csodát tett mestered? - kérdezte az egyik tanítványtól.
- Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.

Gedanken

Große Gedanken und ein reines Herz, das ist es, was wir von Gott erbitten sollen. Johann Wolfgang von Gothe

Szerencsétlenség...

- A szerencsétlenség növekedést és megvilágosodást eredményezhet - mondta a Mester. Ekképp magyarázta:

- Egy madár az óriási pusztaság közepén álló elszáradt fa ágai között húzódott meg  minden éjjel. Egyszer aztán egy forgószél tövestől kifordította a fát, s a szegény madárnak száz mérföldet kellett repülnie, hogy új lakhelyet keressen magának. Végül is egy erdőbe ért, ahol a fák roskadoztak a gyümölcsöktől.

A Mester levonta a következtetést:

- Ha az elszáradt fa a helyén marad, semmi sem késztette volna a madarat arra, hogy feladja a biztonságát, és elrepüljön.

Was Gott von dir will....

Was Gott von dir will, das mußt du Auge in Auge zum erfahren suchen. Hl. Edith Stein

Munkakedv...

Egy naplopó ücsörgött háza küszöbén és rettenetesen unatkozott.
- Ez a napsütés úgy fáraszt  szólt magában.  Ha legalább egy kis esőt küldene most Allah, élvezettel hallgatnám az esőcseppek kopogásának dallamát.
Allah eleget tett kérésének. A naplopó egy darabig örült a változásnak, de hamarosan újból unatkozni kezdett. Most szelet szeretett volna, amely megrázza a fákat és az embereket.
 Allah ismét meghallgatta a szeszélyét. De rövid elégedettség után megint panaszba tört ki a naplopó: - Ó, bárcsak hótakaróban gyönyörködhetnék, amely mindent hófehérbe burkol!
És Allah még egyszer hajlandó volt kielégíteni a naplopó szeszélyét. Ez mélységesen megdöbbentette őt. De a döbbenete nem tartott sokáig  egy idő után újból hozzálopakodott az unalom.
Ezt a naplopó megelégelte, legyőzte lustaságát, felkelt és meglátogatta a barátját, aki történetesen szabó volt.
 - Szólj hozzá, hát, nem borzalmas az élet az élet?!  kérdezte a barátját a naplopó.  végül minden elfáraszt. A derűs ég is, a szél, de még a hó is. Már mindenben volt részem az elmúlt délelőttön. Mit kérjek még Allahtól?
A szabó akinek éppen sürgős rendelése volt, szorgalmasan szabta a ruhát.
 - Munkakedvet kérj! Aki dolgozik, azt az unalom nem tudja megközelíteni. Én az ollóm egy mozdulatával szelem ketté bármelyik pillanatban a ruhát, akár süt a nap, akár esik, akár fúj.
                                                                                                                                     A. Tamponi nyomán

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!


II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!


III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!


IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!


V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberség
ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé
hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi - de.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!


VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves
szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! :
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!

Gyógyító szeretett

Egy kórház két bel osztálya közül az egyiket egy tudós professzor vezette. Szakértelmével kiválóan gyógykezelte betegeket. A másik osztályon talán nem oly tudós főorvos állt, de szívesebben mentek oda a betegek. Mert a nővérek megér¬kezése előtt már látogatta a betegeket, le-leült egy-egy beteg ágya szélére és mint ember az emberrel beszélgettek, nem mint tudós szakember betegeivel. Ezen az osztályon fogyott legkevesebb nyugtató, ritkábbak voltak a váratlan rosszullétek, legkevesebb altatót kértek a betegek.
A tudós professzor sokat tudott, a másik meg sokat szeretett. Ez a gyógyító szeret misztériuma is.

Mi a természeted?

Egy szerzetes leült egy patak partjára, hogy meditáljon. Amikor kinyitotta a szemét, egy skorpiót látott, aki beleesett a vízbe és kétségbeesetten küzdött, hogy felszínen maradjon és ne pusztuljon el. A szerzetes megszánta és benyúlt a vízbe, megfogta a skorpiót és kitette a víz partjára. Az állat hirtelen megfordult és viszonzásképpen belecsípett a szerzetesbe.
A szerzetes ismét meditálni kezdett, de amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a skorpió megint beleesett a vízbe és minden erejével kapálózik. Másodszor is kimentette és a skorpió ez alkalommal is belemart a kezébe, olyannyira, hogy a szerzetes felordított a fájdalomtól.
A dolog harmadszor is megismétlődött. A szerzetesnek már könnyek gyűltek a szemébe a csípés okozta fájdalomtól.
Egy paraszt, aki látta a jelenetet így szólt hozzá: - Miért segítesz makacs módon ezen a nyomorult teremtményen, aki a helyett, hogy hálás lenne, jól belemar a kezedbe? - Azért, mert mindketten a magunk természe¬tét követjük - válaszolta a szerzetes. - A skorpió arra született, hogy csípjen, én pedig arra, hogy irgalmat gyakoroljak.
És te mire születtél?

A szelíd beszéd

Jézus egy szavával gyógyította meg a leprást. Egy fiatal, mai gimnazista  bejelentette otthon, hogy ő bizony nem tanul tovább és egy barátjával vidékre utazik melózni, mert nekik pénz kell, ők már kinőttek a családból. Az apa össze akarta törni csontjait, óriási vita volt stb. Az anya végül csak annyit mondott: Ha elmennél, én akkor is szeretlek  és nagyon fogsz hiányozni nekem! A fiú elhallgatott, lefeküdtek és másnap bejelentette: marad és tanul.
A szelíd beszéd is megtöri a csontot! De így!

A swabedo-beli emberkék

Valamikor réges-régen kis emberek éltek a földön. Legtöbbjük egy kis faluban, Swabedoban lakott. Swabedo-belieknek hívták őket. Ezek az emberek boldogok voltak, folyton mosolyogtak. Nagyon szívesen ajándékoztak egymásnak kis puha, meleg szőrmécskéket. Mindegyik batyut hordott a hátán, ami ezekkel a puha, meleg szőrmécskékkel volt tele. Az volt csak igazán szép, amikor ajándékozás közben ezt mondták egymásnak: "Szeretlek téged!" Persze az is nagy öröm volt, ha valaki ilyen szőrmécskét kapott. Ha egy szőrmét adnak neked és érzed, hogy az milyen puha és meleg, hát az valami csodálatos! Ilyenkor te is szeretnél valami szépet tenni. Ezért volt a kis emberkék élete olyan vidám és boldog.
A falu közelében egy nagy sötét barlangban lakott egy nagy zöld manó. Valójában nem akart ő egyedül élni, s néha nagyon magányosnak érezte magát. Úgy tűnt, hogy senkivel sem tud megbarátkozni, és nem szeret szőrmécskét cserélgetni. Értelmetlenségnek tartotta az egészet. Egyik este a manó bement a faluba, s ott találkozott egy kis swabedo-belivel.
 - Szép napunk volt, igaz? - kérdezte a kis ember mosolyogva. - Itt van egy meleg szőrmécske, különleges darab. Ezt neked őrizgettem, mert olyan ritkán látlak!
A manó körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, majd ezt mondta a swabedo-belinek.
 - Ide hallgass! Nem tudod, hogyha szétosztod szőrmécskéidet, akkor véget érnek boldog napjaid?
A kis ember megijedt, mire a manó hozzáfűzte:
 - Most 217 darab puha szőrmécskéd maradt. Légy óvatos az adakozással!
 Ezzel odébbállt a manó, magára hagyva a megzavarodott swabedo-belit. Jól tudta, ő, hogy minden swabedo-belinek kifogyhatatlan a szőrmekészlete. Amikor szőrmécskét ajándékoztak egymásnak, az rögtön pótlódott egy másikkal, s így azok soha nem fogyhattak el. A manó mégis bízott a kis emberek jóhiszeműségében, és még valami másban, amit önmagában fedezett fel. Kíváncsi volt, vajon megvan-e az a kis emberekben is. Ezért hazudott a swabedo-belinek. Majd hazatért a barlangjára és várt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Az első ember, aki a megzavarodott swabedo-belit köszöntötte, egy régi barátja volt, akivel már sok puha, meleg szőrmécskét cseréltek. Meglepődve vette észre, hogy barátja csak egy furcsa pillantásra méltatta, amikor szőrmécskét ajándékozott neki. A kis swabedo-beli aznap este még háromszor tapasztalta meg ugyanezt. "Sajnos, már nincs sok szőrmécském! Óvatosnak kell lennem, nehogy kifogyjon a készletem!
A következő napokban elterjedt a faluban az új szokás. Voltak, akik még ajándékoztak, de nagyon óvatosan, és ilyenkor azt mondták a másiknak: "Megkülönböztetlek!" Bizalmatlanul kezdték figyelni szőrmésbatyujukat, és éjszaka ágyuk alá dugták. Viták robbantak ki, hogy kinek mennyi szőrmécskéje van, és a kis emberkék különböző dolgokért kezdték cserélgetni, ahelyett, hogy egyszerűen csak odaajándékozták volna. A swabedo-beli polgármester megállapította, hogy a szőrmécskék száma korlátozott, és kikiáltotta azt csereeszköznek. Attól kezdve azon civakodtak, hogy mennyibe kerül egy étkezés vagy egy szállás más házában. Néhány szőrmelopás is előfordult. Az esték már nem voltak olyan biztonságosak, mint azelőtt, amikor a swabedo-beliek a parkban vagy az utcákon sétálgattak, üdvözölték egymást és meleg szőrmécskéket ajándékoztak egymásnak. Sőt a kis emberek egészsége is megromlott. Sokan panaszkodtak, hogy fáj a hátuk. Legsúlyosabb betegség a hátgerincsorvadás volt. Meghajolva mászkáltak, súlyosabb esetben a földig hajoltak. A faluban többen azt gondolták, hogy a betegség oka a batyu súlya volt. Jobbnak látták a szőrmécskéket otthon hagyni, és házukat bezárva tartani. Rövidesen már alig lehetett swabedo-belit batyuval látni.
A manó elégedett volt hazugsága eredményével. Úgy látta, hogy sikerrel járt. Ha a faluba ment, már nem üdvözölték mosolyogva és szőrmécskéket sem kapott többé. Ehelyett bizalmatlan tekintetek kísérték. Neki ez így jobb volt. Ez azt jelentette, hogy ő szembenéz a valósággal.
 - Ilyen a világ! - mondogatta.
Idővel egyre rosszabb dolgok történtek. Talán a hátgerincsorvadás miatt, de talán azért, mert senki nem adott már puha, meleg szőrméket, néhányan meghaltak a kis emberek közül. Ekkor aztán minden öröm eltűnt. Amikor a zöld manó ezt meghallotta elszomorodott:
- Én csak azt akartam megmutatni nekik, hogy milyen a világ valójában. Én nem kívántam nekik a halált!
Elgondolkodott, mit is tehetne, és egyszer csak eszébe jutott valami. A manó barlangjának mélyén volt egy titkos akna, hideg, szúrós kövekkel borítva. Sok-sok évet töltött azzal, hogy ezeket a szúrós köveket kiássa a hegyből, mert szerette ennek a hidegnek az érzését, és szívesen pillantott e kőhalmazra tudva, hogy az mind az övé. Elhatározta, hogy megosztja azt a swabedo-beliekkel. Zsákok százait töltötte meg a hideg, szúrós kövekkel, és a faluba vitte őket. Amint az emberek meglátták a kövekkel teli zsákokat, boldogan és hálásan fogadták. Ismét volt valami, amit ajándékozni lehetett. Csak az volt a rossz, hogy a szúrós, hideg kövek ajándékozása nem szerzett olyan örömet, mint a puha, meleg szőrmécskéké. Ugyanúgy egymás kezébe adták a köveket, de az nem olyan volt, mint egy szőrmécske. A kövek súlyosak, hidegek voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol az, aki adja. Jó volt, hogy ismét kaptak valamit a másiktól, de sokszor felsértett kezek maradtak a kövek után. Ha egy swabedo-beli puha, meleg szőrmécskét kapott, felujjongott; de ha egy hideg, szúrós követ adtak neki, akkor csak annyit mondott: "Jujj!"
A kis emberkék közül néhányan megint szőrmécskéket kezdtek ajándékozni, ami mind az ajándékozónak, mind a megajándékozottnak nagy örömet szerzett. Talán csak azért volt olyan szokatlan, hogy valaki puha, meleg szőrmécskét kapjon, mert más sok szúrós, hideg követ cseréltek.
A szőrmeajándékozás többé már nem lett divat Swabedoban. Néhányan rájöttek, hogy lehet folytatni a szőrmécskék ajándékozását, anélkül, hogy készletük kimerűlne, de csak kevesen ápolták ezt a szokást. A bizalmatlanság belegyökerezett a kis emberkék szívébe. Gyakran lehet ilyeneket hallani:
- Nem tudom, megfogják-e becsülni a puha, meleg szőrmécskémet?
- Ha adsz nekem egy puha, meleg szőrmécskét, akkor én is adok egyet neked!
 - Szeretnék a gyermekemnek egy puha, meleg szőrmécskét ajándékozni, de nem érdemli meg.
Valószínűleg, Swabedo minden polgára szívesen visszatérne a régi szép napokhoz, amikor még szokás volt egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékozni. Néha gondolt rá egy-egy kis ember, hogy jó volna meleg szőrmécskét kapni vagy valakit megajándékozni azzal, de valami mindig visszatartotta őket ettől. Megszokták, hogy látták, milyen a világ.

Mosolyog ...

Kalandozás közben egy nagy kutya egy szobában találta magát, amelynek falait tükrök borították. Így hirtelen azt látta, hogy sok-sok kutya veszi körül. Dühös lett, vicsorgott. De a többi kutya is ezt tette. Tehetetlenségében nekiugrott egyik ellenségének, tükörképének. Összevérezve esett vissza a földre, hiszen a tükörbe ütközött. Ha csak barátságosan csóválta volna a farkát, a többi kutya is ezt tette volna.
Ilyennek gondolom életeteket a világban. Minden más lenne, ha mosolyognál a másikra. Olyannal találkozol, ami benned van

Az utolsó pillanat...

A II. világháború egy elesett katonájánál találták ezt a papírtöredéket. Uram, te tudod, hogy gyermekkoromtól fogva azt mondták nekem, hogy nem létezel. De ezen az éjszakán, a lövedékektől feltépett kráter alján feküdve rám borult a csillagos ég, feltámadt előttem a teremtés szépsége és felismertelek Téged, hogy létezel. Egy ember, aki a 11 órában figyelt fel a hívásra és szinte az utolsó pillanatban kezdett el hinni a Jóistenben. Szerintem, megkapta az egy dénárt, az örök életdénárját.
Őszintén örülünk annak, hogy kezdettől fogva hívők vagyunk. Fejlődik hitünk és Isten iránti szeretetünk?

Amikor a jelentéktelen is fontos lehet

A Kolorádó őserdőben egy hatalmas fatörzset csodálhattak meg a turisták. Legalább ötszáz éves volt. Már Kolumbusz idején is állhatott. Kiállt viharokat, földrengéseket, még a nagy lavináknak is ellenállt, legalább húsz ember tudta átölelni törzsét. Egy szép napon egy rovar parányi tojást helyezett el a fa kérge alá. Jelentéktelen lárvák láttak napvilágot, ám jó étvágyuk volt. Hónapok múlva, a sok vihart kiállt fa, elpusztult.
Vigyázz az apró, jelentéktelen dolgokra. Ezek a nagyok magvai.

Szerencse...

Sokan menekültek Amerikába. Egy idős hugenotta is, akinek felesége meghalt a hajón. Fiával érkezett meg. Elkezdte művelni kis földjét. Spórolt pénzén még egy lovat is tudott venni.
Egyszer elszökött a lova. Ismerősei elrohantak hozzá, összecsapták a kezüket és azt mondták:
- Jaj, Nátán testvér, de nagy szerencsétlenség történt veled, hogy elszökött lovad, amivel szántani tudtál. A bölcs hugenotta azt mondta: - Honnan tudjátok, hogy ez szerencsétlenség?
Néhány nap múlva megjött a ló, egy vadlovat hozott magával. Akkor megint elrohantak hozzá a szomszédok: - Micsoda szerencséd van, most már nem egy lovad van, hanem kettő.
- De honnan tudjátok, hogy szerencsém van?  Valóban, néhány nap múlva a gazdának a fia be akarta törni a vadlovat, felült a hátára, négy-öt kör után az levetette, leesett, kitörte a lábát.
Megint jöttek a szomszédok: - Ó, Istenem, micsoda szerencsétlenség ért!
- Honnan tudjátok, hogy szerencsétlenség?
Néhány nap múlva meglátogatta a fiút két barátja, s azt mondták: - Úgy sajnáljuk, hogy nem tudsz velünk jönni, megyünk vadászni.
Elmentek vadászni, sose tértek vissza, nem tudódott ki, hogy medve tépte szét, vagy indiánok fogták el és ölték meg őket. Akkor megint mentek a szomszédok: - Jaj, micsoda szerencséje volt fiadnak, hogy kitörte a lábát, és nem pusztult el ott, ahol a barátai!
Nátán megint azt mondta: - Honnan tudjátok, hogy szerencséje volt?
Amikor aztán az egyik meghalt barátja felesége addig járt ápolni ezt a fiatalembert, amíg az elvette feleségül, akkor már nem mertek szólni semmit, hogy most jól járt-e vagy nem, hanem elhatározták, hogy legalább tíz évet várnak, amíg kiderül.
Amikor azt hisszük, hogy a legnagyobb baj ért, akkor is tegyük fel a kérdést: - Biztos, hogy most baj ért bennünket?  És amikor azt hisszük, hogy ennél jobb nem is érhetne, biztos, hogy jó ért bennünket? Tudniillik más a dolog felülről nézve, és más alulról nézve. A mi időméréseink szerint szeretnénk, hogy valami javunkra szolgáljon, de Isten ideje nem igazítható se előre, se hátra.