Valamikor réges-régen kis emberek éltek a földön. Legtöbbjük egy kis faluban, Swabedoban lakott. Swabedo-belieknek hívták őket. Ezek az emberek boldogok voltak, folyton mosolyogtak. Nagyon szívesen ajándékoztak egymásnak kis puha, meleg szőrmécskéket. Mindegyik batyut hordott a hátán, ami ezekkel a puha, meleg szőrmécskékkel volt tele. Az volt csak igazán szép, amikor ajándékozás közben ezt mondták egymásnak: "Szeretlek téged!" Persze az is nagy öröm volt, ha valaki ilyen szőrmécskét kapott. Ha egy szőrmét adnak neked és érzed, hogy az milyen puha és meleg, hát az valami csodálatos! Ilyenkor te is szeretnél valami szépet tenni. Ezért volt a kis emberkék élete olyan vidám és boldog.
A falu közelében egy nagy sötét barlangban lakott egy nagy zöld manó. Valójában nem akart ő egyedül élni, s néha nagyon magányosnak érezte magát. Úgy tűnt, hogy senkivel sem tud megbarátkozni, és nem szeret szőrmécskét cserélgetni. Értelmetlenségnek tartotta az egészet. Egyik este a manó bement a faluba, s ott találkozott egy kis swabedo-belivel.
- Szép napunk volt, igaz? - kérdezte a kis ember mosolyogva. - Itt van egy meleg szőrmécske, különleges darab. Ezt neked őrizgettem, mert olyan ritkán látlak!
A manó körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, majd ezt mondta a swabedo-belinek.
- Ide hallgass! Nem tudod, hogyha szétosztod szőrmécskéidet, akkor véget érnek boldog napjaid?
A kis ember megijedt, mire a manó hozzáfűzte:
- Most 217 darab puha szőrmécskéd maradt. Légy óvatos az adakozással!
Ezzel odébbállt a manó, magára hagyva a megzavarodott swabedo-belit. Jól tudta, ő, hogy minden swabedo-belinek kifogyhatatlan a szőrmekészlete. Amikor szőrmécskét ajándékoztak egymásnak, az rögtön pótlódott egy másikkal, s így azok soha nem fogyhattak el. A manó mégis bízott a kis emberek jóhiszeműségében, és még valami másban, amit önmagában fedezett fel. Kíváncsi volt, vajon megvan-e az a kis emberekben is. Ezért hazudott a swabedo-belinek. Majd hazatért a barlangjára és várt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Az első ember, aki a megzavarodott swabedo-belit köszöntötte, egy régi barátja volt, akivel már sok puha, meleg szőrmécskét cseréltek. Meglepődve vette észre, hogy barátja csak egy furcsa pillantásra méltatta, amikor szőrmécskét ajándékozott neki. A kis swabedo-beli aznap este még háromszor tapasztalta meg ugyanezt. "Sajnos, már nincs sok szőrmécském! Óvatosnak kell lennem, nehogy kifogyjon a készletem!
A következő napokban elterjedt a faluban az új szokás. Voltak, akik még ajándékoztak, de nagyon óvatosan, és ilyenkor azt mondták a másiknak: "Megkülönböztetlek!" Bizalmatlanul kezdték figyelni szőrmésbatyujukat, és éjszaka ágyuk alá dugták. Viták robbantak ki, hogy kinek mennyi szőrmécskéje van, és a kis emberkék különböző dolgokért kezdték cserélgetni, ahelyett, hogy egyszerűen csak odaajándékozták volna. A swabedo-beli polgármester megállapította, hogy a szőrmécskék száma korlátozott, és kikiáltotta azt csereeszköznek. Attól kezdve azon civakodtak, hogy mennyibe kerül egy étkezés vagy egy szállás más házában. Néhány szőrmelopás is előfordult. Az esték már nem voltak olyan biztonságosak, mint azelőtt, amikor a swabedo-beliek a parkban vagy az utcákon sétálgattak, üdvözölték egymást és meleg szőrmécskéket ajándékoztak egymásnak. Sőt a kis emberek egészsége is megromlott. Sokan panaszkodtak, hogy fáj a hátuk. Legsúlyosabb betegség a hátgerincsorvadás volt. Meghajolva mászkáltak, súlyosabb esetben a földig hajoltak. A faluban többen azt gondolták, hogy a betegség oka a batyu súlya volt. Jobbnak látták a szőrmécskéket otthon hagyni, és házukat bezárva tartani. Rövidesen már alig lehetett swabedo-belit batyuval látni.
A manó elégedett volt hazugsága eredményével. Úgy látta, hogy sikerrel járt. Ha a faluba ment, már nem üdvözölték mosolyogva és szőrmécskéket sem kapott többé. Ehelyett bizalmatlan tekintetek kísérték. Neki ez így jobb volt. Ez azt jelentette, hogy ő szembenéz a valósággal.
- Ilyen a világ! - mondogatta.
Idővel egyre rosszabb dolgok történtek. Talán a hátgerincsorvadás miatt, de talán azért, mert senki nem adott már puha, meleg szőrméket, néhányan meghaltak a kis emberek közül. Ekkor aztán minden öröm eltűnt. Amikor a zöld manó ezt meghallotta elszomorodott:
- Én csak azt akartam megmutatni nekik, hogy milyen a világ valójában. Én nem kívántam nekik a halált!
Elgondolkodott, mit is tehetne, és egyszer csak eszébe jutott valami. A manó barlangjának mélyén volt egy titkos akna, hideg, szúrós kövekkel borítva. Sok-sok évet töltött azzal, hogy ezeket a szúrós köveket kiássa a hegyből, mert szerette ennek a hidegnek az érzését, és szívesen pillantott e kőhalmazra tudva, hogy az mind az övé. Elhatározta, hogy megosztja azt a swabedo-beliekkel. Zsákok százait töltötte meg a hideg, szúrós kövekkel, és a faluba vitte őket. Amint az emberek meglátták a kövekkel teli zsákokat, boldogan és hálásan fogadták. Ismét volt valami, amit ajándékozni lehetett. Csak az volt a rossz, hogy a szúrós, hideg kövek ajándékozása nem szerzett olyan örömet, mint a puha, meleg szőrmécskéké. Ugyanúgy egymás kezébe adták a köveket, de az nem olyan volt, mint egy szőrmécske. A kövek súlyosak, hidegek voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol az, aki adja. Jó volt, hogy ismét kaptak valamit a másiktól, de sokszor felsértett kezek maradtak a kövek után. Ha egy swabedo-beli puha, meleg szőrmécskét kapott, felujjongott; de ha egy hideg, szúrós követ adtak neki, akkor csak annyit mondott: "Jujj!"
A kis emberkék közül néhányan megint szőrmécskéket kezdtek ajándékozni, ami mind az ajándékozónak, mind a megajándékozottnak nagy örömet szerzett. Talán csak azért volt olyan szokatlan, hogy valaki puha, meleg szőrmécskét kapjon, mert más sok szúrós, hideg követ cseréltek.
A szőrmeajándékozás többé már nem lett divat Swabedoban. Néhányan rájöttek, hogy lehet folytatni a szőrmécskék ajándékozását, anélkül, hogy készletük kimerűlne, de csak kevesen ápolták ezt a szokást. A bizalmatlanság belegyökerezett a kis emberkék szívébe. Gyakran lehet ilyeneket hallani:
- Nem tudom, megfogják-e becsülni a puha, meleg szőrmécskémet?
- Ha adsz nekem egy puha, meleg szőrmécskét, akkor én is adok egyet neked!
- Szeretnék a gyermekemnek egy puha, meleg szőrmécskét ajándékozni, de nem érdemli meg.
Valószínűleg, Swabedo minden polgára szívesen visszatérne a régi szép napokhoz, amikor még szokás volt egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékozni. Néha gondolt rá egy-egy kis ember, hogy jó volna meleg szőrmécskét kapni vagy valakit megajándékozni azzal, de valami mindig visszatartotta őket ettől. Megszokták, hogy látták, milyen a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése